Vicceskedvű pilóták és hülye utasok. Õk a szereplői a következő tanulságos történetnek...
Az utasok mindig is kíváncsiak voltak a pilótafülkére, még ha nem is sokat értettek belőle. Egyszer egy nem túl eszes hölgy kívánta megtekinteni a Tu-154 kezelőszerveit. Félrehúzta a fülke ajtaját takaró függönyt, és megkérdezte, bejöhet-e egy pillanatra.
– Hölgyem, annak semmi értelme. – felelte neki Sanyi bácsi.
– Ó, elnézést, nem tudtam, hogy nem lehet! – felelte a hölgy, és távozni akart.
– Dehogynem lehet, de csak egy pillanatra bejönni, annak semmi értelme. Belépni és kimenni? Maradjon, nézzen körül.
A nőnek leesett az ejtőernyős papírtantusz, belépett, majd nézegetni kezdte a navigátor munkahelyét, a műszerfalon a számtalan mutatót, műszert.
– És ez... ezt hogy figyelik mind? – kérdezte értetlenül.
– Á, nem figyeljük. Igazából ezek nem is műszerek, csak egy tapéta az üveg mögött... Látja, nem is mozdulnak a mutatók...
– Ó... értem... érthető, hiszen ennyi műszerre nem is lehet figyelni.
A nő ezek után az ablakon nézegetett kifelé. Odakint, mélyen alattuk zárt felhőtakaró, s úgy nézett ki, mintha állnának. Sanyi bácsi meg is kérdezte:
– Ugye, azt akarja kérdezni, hogy mióta állunk?
– Ööö... igen... pont erre gondoltam.
– Hát olyan... – ránézett az órájára – nyolc, nyolc és fél perce.
– Micsoda? – csattant fel a kapitány. – Nyolc perce vesztegelünk itt? Hát ezért állítottak meg? – Előrehajolt, jobbra-balra nézett, mintha keresne valamit odakint – Nyolc perc, és ezek sehol, hát mondhatom!
– Kik nincsenek sehol?
– Megállított minket a légi irányítás, mert keresztben áthalad egy másik gép, de az meg késik.
A droid arca felderült.
– Egy másik gép? Hát ezt le kell fényképezni!
Azzal kirohant a pilótafülkéből, és ujjongva mesélte a többi utasnak, hogy hamarosan egy másik gép fogja keresztezni az útjukat. Abban a pillanatban a jobb oldali ülésekről felpattantak az emberek, és tódultak a kameráikkal a bal oldali ablakokhoz. Jó nagy tülekedés lett. A kapitány erre elkezdte a gépet balra dönteni, és beleszólt a mikrofonba:
– Emberek, mit művelnek! Felborulunk!
Erre a droidok egymást taposva igyekeztek vissza a helyükre...
– Hölgyem, annak semmi értelme. – felelte neki Sanyi bácsi.
– Ó, elnézést, nem tudtam, hogy nem lehet! – felelte a hölgy, és távozni akart.
– Dehogynem lehet, de csak egy pillanatra bejönni, annak semmi értelme. Belépni és kimenni? Maradjon, nézzen körül.
A nőnek leesett az ejtőernyős papírtantusz, belépett, majd nézegetni kezdte a navigátor munkahelyét, a műszerfalon a számtalan mutatót, műszert.
– És ez... ezt hogy figyelik mind? – kérdezte értetlenül.
– Á, nem figyeljük. Igazából ezek nem is műszerek, csak egy tapéta az üveg mögött... Látja, nem is mozdulnak a mutatók...
– Ó... értem... érthető, hiszen ennyi műszerre nem is lehet figyelni.
A nő ezek után az ablakon nézegetett kifelé. Odakint, mélyen alattuk zárt felhőtakaró, s úgy nézett ki, mintha állnának. Sanyi bácsi meg is kérdezte:
– Ugye, azt akarja kérdezni, hogy mióta állunk?
– Ööö... igen... pont erre gondoltam.
– Hát olyan... – ránézett az órájára – nyolc, nyolc és fél perce.
– Micsoda? – csattant fel a kapitány. – Nyolc perce vesztegelünk itt? Hát ezért állítottak meg? – Előrehajolt, jobbra-balra nézett, mintha keresne valamit odakint – Nyolc perc, és ezek sehol, hát mondhatom!
– Kik nincsenek sehol?
– Megállított minket a légi irányítás, mert keresztben áthalad egy másik gép, de az meg késik.
A droid arca felderült.
– Egy másik gép? Hát ezt le kell fényképezni!
Azzal kirohant a pilótafülkéből, és ujjongva mesélte a többi utasnak, hogy hamarosan egy másik gép fogja keresztezni az útjukat. Abban a pillanatban a jobb oldali ülésekről felpattantak az emberek, és tódultak a kameráikkal a bal oldali ablakokhoz. Jó nagy tülekedés lett. A kapitány erre elkezdte a gépet balra dönteni, és beleszólt a mikrofonba:
– Emberek, mit művelnek! Felborulunk!
Erre a droidok egymást taposva igyekeztek vissza a helyükre...