Ugyan ez egy szórakoztató oldal, mégsem tudom kihagyni ezt a cikket. Egy szomorú tanulmány, hogy mire képes a pénz, pontosabban egy multi, amikor a nyereség felülírja az emberi élet fontosságát...
Volt idő, amikor a „Made in Japán” felirat derűs és némileg gúnyos mosolyt varázsolt az amerikaiak arcára. Nem csoda, a japán termékek minősége igen alacsony színvonalú volt, s lényegében az amerikai áruk gyenge utánzataiként tartották őket számon. A 60-as évek végére azonban a helyzet gyökeresen megváltozott. Olyannyira, hogy az olcsó idegen áruk dömpingje pánikhangulatot idézett elő több iparágban. Detroitban, az amerikai autógyártás fellegvárában is ez történt, minthogy a japánok (a németekről nem is beszélve) egyszerűen elhódították a kisautók piacát az amerikaiak elől. De az amerikaiak felvették a kesztyűt. A Ford Autógyár, a világ második legnagyobb autógyártó cége, elhatározta, hogy ezen a téren is megmérkőzik a fenyegető külföldi cégekkel. Tudni kell: a Ford éves eladásai világszerte meghaladják a 6 millió személy- és teherautót. Az 1960-as évek elején a Ford piaci pozíciója az alsó- és középkategóriás személygépkocsiknál jelentősen romlott, főleg a Volkswagen ellenében.
Ekkor határozta el Lee Iacocca, a Ford akkori vezérigazgatója, hogy egy új alsóközép-kategóriás kocsival, a Ford Pintoval visszaszerzi a Ford piaci részesedését. Ennek a kb. 900 kg-os autónak, amelyet 1970-ben kezdtek el gyártani, 2.000 dollárnál kevesebb volt az eladási ára.
A Fordnál egy termék kifejlesztése átlag három és fél évet vett igénybe hagyományosan. A Ford csoport ellenben úgy határozott, hogy a Pintot két év leforgása alatt kifejleszti. Ehhez gyorsított tervezést valósítottak meg, megfelelő premizálással. Az ütközés-tesztet 11 autón végezték el, de csak három bizonyult megfelelőnek. E három gépkocsi mindegyikére jellemző volt az üzemanyagtartály valamiféle változtatása: gumival bélelték, acéllappal, műanyaglappal erősítették. A Ford illetékesei ennek ellenére elhatározták, nem késlekednek a gyártással, hiszen a biztonságosabb üzemanyagtartály kikísérletezése egy újabb év előnyt biztosítana a külföldi konkurenciának, a tökéletesítés autónként 11 dollárral növelné az előállítási költségeket és így tovább. Erről szóltak a költség-haszon tanulmányok.
S mi történt a Ford illetékeseinek e „kemény döntése” után?
1971 és 1978 között mintegy 2.500 ember halt meg a Pinto üzemanyagtartályának kigyulladása következtében. 2.000 jármű kiégett, magas volt a súlyos égési sérülést szenvedettek száma.
1971 és 1978 között mintegy 50 pert indítottak a Ford ellen a Pinto-balesetek áldozatai illetve hozzátartozóik. Az esküdtszékek 125 millió dollár kártérítést ítéltek meg az áldozatoknak, amelyeket a fellebbviteli bíróságok jelentékeny mértékben csökkentettek.
A Ford mindezek után ismét költséghaszon elemzéseket készített, s arra jutott, hogy a 200 ezer dollár / halott, 67 ezer dollár / sérülés, 700 dollár / felégett jármű térítési tételekkel együtt a termelés megfelelően nyereséges. Ennek megfelelően folytatták a termelést az eredeti tervek alapján. Minthogy a biztonsági módosítás költségeit aránytalanul nagynak tartották.
Csak 1977-ben kötelezték hivatalosan a Fordot, hogy üzemanyagtartály módosítást hajtson végre, azaz törhetetlen üzemanyagtartályt építsen be minden 1971 és 1978 között gyártott Pinto-ba és természetesen a később gyártottakba is. (Shaw, 1993)