Hajnali három óra volt. Az utcai lámpák álmosan világították meg az omladozó kerítéseket. A kihalt utcákon egy lélek sem járt, de az egyik lerobbant panelház tizedik emeletén még ebben a késői órában is égett a villany.
A nappaliban egy vékony fiatalember görnyedt a számítógépe fölé. Péter, aki az Excel táblázatok nagy mestere volt, serényen kattintgatott, néhány számot ütött be a gépbe, majd jelentőségteljesen lenyomta az entert.
– Kész! – dőlt hátra elégedetten és hátranézett a mögötte ülő idősebb férfire, Józsefre.
– Kiszámoltam, az első évben nagyjából 200 millió forint tiszta hasznunk lenne.
A másik elismerően füttyentett.
– Az szép! De még most sem tudom elhinni, hogy ebben ekkora üzlet van.
– Pedig láthatod, mindent átszámoltam. Persze minden a marketingen áll vagy bukik. De az nem gond, a marketinghez értünk.
– Na igen, ahhoz értünk – mosolyodott el a másik.
– Szóval? Mit gondolsz?
– Vannak kételyeim, de csináljuk! Egyszer élünk!
– Ez a beszéd! – vigyorodott el Péter.
– Viszont az induló tőkét honnan akarod előteremteni?
– Erre is gondoltam, ne félj. Számításaim szerint 100 millió forintból el tudnánk kezdeni a reklámkampányt, és ez elég lenne a cég kezdeti költségeire is. Van egy ukrán ismerősöm, ő tudna hitelezni.
– Jó ötlet ez? Pont az ukránokat bevonni? – kérdezte József kétkedve, de Péter lelkesedését nem tudta megakasztani.
– Persze, nagyon megbízható a fickó! Együtt ültek a nagybátyámmal Sopronkőhidán, akkor barátkoztak össze. A kilencvenes években szedte meg magát csempészetből, és ma már néha legális dolgokkal is üzletel. Van annyi pénze, hogy megteheti.
– Rendben. Ha jól alakulnak a dolgok, akkor úgysem lesz gond a hitel visszafizetésével.
– Így van, márpedig nem alakulhatnak rosszul. A leggyengébb forgatókönyv szerint is egy év alatt vissza tudjuk hozni a befektetett pénzt.
Másnap a rozoga panelház előtt egy hatalmas terepjáró állt meg. Az ukrán alvilág egyik ismert figurája érkezett látogatóba az előző éjjel megbeszéltek szerint.
– A tervezett bevételek tetszenek, de most már kíváncsi vagyok, hogy milyen termékkel akarjátok ezt elérni? – kérdezte a kimerítő üzleti terv ismertetése után Igor, aki a számok hallatán egyre érdeklődőbb lett.
– Meg fogsz lepődni, ezzel – Péter egy szürke követ rakott Igor elé a dohányzóasztalra.
– Ez mi?
– Macskakő.
– Macska... mi? – nézett fel meglepetten az ukrán, aki ugyan jól beszélt magyarul, de a szótárából hiányzott a "macskakő" kifejezés.
– Macskakő. Egy olyan kő, amit az utak kikövezésére használtak régen.
Igor értetlen arcot vágott.
– És mit akartok ezzel csinálni?
– Eladni.
– Miért, használják ezt még ma is? Lehet belőle építeni?
– Ja, nem, félreértettél – mosolyodott el Péter. – Nem útburkoló elemként akarjuk eladni. Az már nem divat. Útburkolatnak nem vált be, majd jó lesz másra. Csak azt kell megtalálnunk, mire lehet használni, hogyan lehet belőle nagy pénzt csinálni.
– Ezek szerint semmi konkrét elképzelésetek sincs? Egyáltalán honnan jött az ötlet?
– Csak úgy hirtelen beugrott. Pár hete láttam egy hírt az interneten, hogy a régészek találtak egy maja kódextöredéket. Ebben a világvégével kapcsolatos jóslatok vannak, és a cikk idézett is belőle egy részletet. Mindjárt megkeresem.
Igor kezdte elveszíteni a türelmét.
– Egyre kevésbé értem, hogy mit akartok...
– Várj, mindjárt megérted! – Péter szélsebesen kattintgatva megnyitotta a cikket. – Meg is van. Erről az idézetről jutott eszembe a macskakő ötlete: "És eljő' majd a Végítélet: a Kő életre kel, és uralkodni fog az emberek felett. Négy segítője lesz: három ember és a kapzsiság. A Kő először magához édesgeti őket, majd mikor eljő' az Utolsó Óra, mindent elpusztít.”
Igor értetlenül pislogott, de Péter lelkesen folytatta:
– Arra gondoltam, hogyha a maják szerint egy szimpla kő el tudja pusztítani a világot, akkor a mi terveinkhez is elégnek kell lennie – vigyorgott az ukránra.
– Öcsém, neked aztán beteg fantáziád van…
– Nyugi, még meglátjuk mire lehet majd használni. A lényeg a reklámkampány, amivel be tudjuk vezetni a köztudatba, hogy mennyire trendi dolog macskakövet venni.
– Hát, érdekes elképzelés, hogy egy követ akartok eladni, de nem bánom, nekem mindegy, miből lesz pénz. Ha tudjátok tartani az üzleti tervet, tőlem aztán azt csináltok, amit akartok.
– Egy évben belül garantáltan visszakapod a befektetésedet, és két éven belül pedig megduplázzuk! – Péter magabiztossága nem ismert határokat.
– Rendben, áll az alku!
A srácok meghatottan borultak Igor nyakába, aki még mindig kissé értetlenül ült a helyén. Üzleti érzéke azonban azt súgta, kár lenne kihagyni a lehetőséget, még ha egyelőre nem is világos számára a dolog.
És elkezdődött a hadjárat. Mindent elleptek a macskakövet népszerűsítő hirdetések. A rádióból, televízióból, internetből, óriásplakátokról, mindenhonnan a macskakő nagyszerűségéről szóló reklámok ömlöttek.
Az emberek eleinte meglepődve tekintettek az új termékre.
Kinevették, hülyeségnek tartották a dolgot. Ugyan, ki akarna megvenni egy szimpla követ?!
Azonban az internetes fórumokon egyre több macskakővel foglalkozó téma bukkant fel, a Facebookon is megjelentek a megosztások arról, hogy ki és hol látott már megint egy újabb macskakő reklámot.
Az emberek kezdték megismerni és megkedvelni a témát. A média is ráharapott az ügyre, mindenki azt találgatta, kik állhatnak a macskakő kampány mögött.
Sikerült felkelteni az emberek kíváncsiságát, és néhány hét múlva megjelentek az első megrendelések.
Az ötletgazdák örömükben majd kiugrottak a bőrükből. A gépezet lassan kezdett beindulni.
Az intenzív reklámkampány nem állt meg, és egyre jobban érződött a hatása. A megrendelések hétről-hétre nőttek. A srácok azonban nem pihentek, keményen dolgoztak a kő népszerűsítésén.
Egyik nap Péter újabb ötlettel állt elő:
– A szimpla macskakő önmagában nem elég, válasszuk szét két kategóriára: legyen egy olcsó változat, és egy drága. A jóárasított lesz a pórnépé, a drága változat pedig a gazdagoké illetve azoké, akiknek nem telik rá igazából, de fel akarnak vele vágni. A lényeg, hogy státuszszimbólum legyen. Aki egy telefonért képes százezreket fizetni, az egy macskakőért is fog.
Így hamarosan kibővült a termékportfólió.
Most már kétféle macskakövet gyártottak. Bevezették a piacra a macskakő exkluzív változatát TigerRock márkanév alatt, amelynek ára az eredeti termékének ötszöröse volt. Emellett készült tucatáruként a jóval olcsóbb CatStone is. A CatStone minden nagyobb bevásárlóközpontban megjelent, míg a TigerRockot csak előkelő, luxuscikkeket forgalmazó üzletekben lehetett kapni.
A két termék között csak annyi különbség volt, hogy a drágább változatot műanyag gyöngyökkel díszítették.
A macskakő eladások meredeken emelkedtek, a tervben kitűzött bevételt már az első félévben túlteljesítették. Egy év múlva a hitelként kapott 100 millió forintot megduplázva adták át Igornak. A megható eseményre a CatStone Manufacturing Zrt. központi irodaházában került sor egy kisebb ünnepség keretében.
Két év múlva a már majdnem tízezer főt foglalkoztató cég új stratégiát dolgozott ki. A termékportfóliót kívánták jelentősen bővíteni.
Ennek első lépéseként, “A macskakő alkalmazása a mindennapokban” címmel konferenciát szerveztek, ahol már jeles nemzetközi cégvezetők és politikusok is megjelentek. Itt mutatták be új termékeiket, amelyeket az alap macskakő felhasználásával gyártottak. A kiállítást nagy nemzetközi érdeklődés kísérte, az azévi nyár slágertermékének ígérkezett a macskakőből készült napernyő.
Az ebédszünetben a kőleves mintájára macskakőlevest szolgáltak fel, de a vendégek nagy izgatottsággal várták a macskakő torta felvágását is.
A cég ezen a rendezvényen jelentette be, hogy új irányként az informatikai fejlesztésekbe is be kíván fektetni, és bevezeti a virtuális macskakövet. Ezzel párhuzamosan már dolgoznak az okos macskakő tervein is.
Úgy tűnt, nincs megállás. A macskakő eladások minden hónapban rekordot döntöttek. A nagy növekedés azonban nem várt mellékhatásokkal járt.
A cég nehezen tudott lépést tartani a megrendelésekkel, így egyre nagyobb várólisták alakultak ki. Ez persze tovább generálta a hisztériát, mivel mindenki macskakövet akart venni, ahogy meghallotta, hogy hiánycikk.
A CatStone Manufacturing Zrt. állandó alapanyag hiánnyal küzdött, így végül megvásároltak egy bányát Kínában, ahonnan a kő utánpótlást szállították. A kínaiakkal megállapodtak a gyártókapacitás kiszervezéséről is, így a macskakövek egy részét már kínai gyerekmunkások faragták. Ezzel két legyet ütöttek egy csapásra: nem csak az alapanyag lelőhely kérdését oldották meg, hanem a gyártási költségeket is sikerült csökkenteniük.
Ez ideiglenesen megoldotta a problémákat és stabilizálta a gyártást, de nemsokára újabb fekete felhők kezdtek gyülekezni a cég felett.
Más vállalatok is kezdték meglátni a fantáziát a macskakő gyártásban, és a piacon megjelentek a konkurens termékek.
A cég kínai macskakő gyárából kiszivárogtak a tervek, és az országban máshol is gyártani kezdték a terméket, persze jóval olcsóbban, mint az eredetit.
A vállalatnak a médiabotrányok sem tettek jót. Az új macskakő megaáruháznál a nyitás előtt már napokkal sorok kígyóztak, sokan a helyszínen éjszakáztak, hogy elsőként juthassanak be az üzletbe. A nyitás pillanatában pedig végképp elszabadult a pokol. Az emberek egymáson átgázolva rohantak a macskakövekért, és szó szerint kifosztották az üzletet.
A botrányról rengeteg pszichológiai tanulmány született, a jelenséget “macskakő-éhség”-ként emlegetve.
A macskakő sikerét látva az irigyek tábora is nőni kezdett, beindultak a cég befeketítésére irányuló akciók. Nagy feltűnést keltett az az orvosi szaklapokban megjelent kutatás, amely a macskakő rákkeltő hatását elemezgette. Emellett a szerzők bizonyítottnak látták, hogy a kő káros hatással lehet a száz évesnél idősebb emberekre, ha óránként ötvennél többször emelik a fejük fölé.
Egyes lobbicsoportok egyenesen a macskakő betiltását követelték, mivel véleményük szerint az elnevezés sértő a kutyákra nézve, és csorbítja az állatok egyenjogúságát, amely nem összeegyeztethető a demokratikus országok szellemiségével.
A macskakő ügy akkor súlyosbodott tovább, amikor a politika ingerküszöbét is elérte a téma.
A kitelepített macskakőgyártásnak és az alapanyag bányászatnak köszönhetően Kína éves bevételei az egekbe szöktek. Igaz, hetente komplett hegyek tűntek el a bányászat miatt, nem kis mértékben átrajzolva a domborzati térképeket.
Látva a kínai sikert, más nagyhatalmak is mozgolódni kezdtek, és jelentős pénzeket fektettek alapanyag lelőhelyek felkutatásába. Azonban hamarosan be kellett látniuk, hogy az addigra már hatalmas mennyiségben macskakő alapanyagot exportáló Kínával nem vehetik fel a versenyt.
Kína a sikerek ellenére a kitermelés okozta környezeti károkkal egyre kevésbé tudott megküzdeni. A hegyek eltüntetése nagy tiltakozásokat váltott ki, először csak a természetvédőknél, később már egyre szélesebb körökben.
A feszült hazai és nemzetközi helyzet berobbanásához már csak egy szikra hiányzott, amire nem is kellett sokat várni.
Kínai geológusok egy csoportja arra a felfedezésre jutott, hogy a Mount Everestben található kőzet sokkal alkalmasabb a macskakő gyártásra, mint azok az anyagok, amikből eddig készült.
A felfedezés után pár nappal a Mount Everest lábánál felsorakoztak a munkagépek és elkezdték kitermelni a hegyben található értékes kőzetet. A szomszédos Nepál már ezt sem nézte jó szemmel.
Pár hónapon belül eltűnt a hegy kínai része. A munkagépek azonban nem álltak meg, és elkezdték elbontani a hegy nepáli oldalát is. Ekkor kitört a nemzetközi botrány.
Nepál a határsértésre azonnal katonai erővel válaszolt, hadserege fegyverrel szorította vissza a betolakodó bányászokat.
Az incidens miatt Kína azonnal hadat üzent Nepálnak, és kitört a két ország között a háború. –– A nepáli demokrácia került veszélybe, és ezt az amerikai nép nem nézheti tétlenül. Meg kell védenünk a demokratikus értékeket az elnyomó rezsimek ellen! – harsogta az amerikai média, és pár napon belül az USA is bekapcsolódott a háborúba.
A dominósor tovább dőlt: Oroszország Kína szövetségeseként vetette bele magát a konfliktusba. Az Európai Unió hosszasan mérlegelte a helyzetet, hogy melyik fél mellé álljon, de a kormányok közötti tárgyalások már a harcoló felek megállapításánál elakadtak. Észak Koreával ugyan nem foglalkozott senki, de az ország a biztonság kedvéért a világ összes államának hadat üzent.
Már soha sem fogjuk megtudni, hogy a nagy kavarodásban végül ki nyomta meg azt a bizonyos piros gombot. Azt a gombot, amely a Föld felrobbantására alkalmas szupertitkos fegyvert indította be.
A hatalmas detonáció apró kőtörmelékre szaggatta a Földet, és mindent, ami rajta volt. Egy bolygó élete ért véget, és tűnt el a galaxisból. Megsemmisült minden, ami a Földdel kapcsolatos volt. A világűr többi égitestje részvéttelenül figyelte az eseményeket, a bolygók némán keringtek tovább a porhalmaz körül.
Azonban a valahai Földtől nem túl távol eső egyik égitesten mozgolódás támadt.
A Galaxis Megfigyelő Központban ülő zöld kis emberke riadtan hívta be társát a vezérlőterembe, ahol a monitorok a Föld űrben keringő törmelékeit mutatták.
– Ezek a hülyék megsemmisítették a Földet!
A másik lemondóan nézett rá a képernyőn futó számokra, amelyek a kődarabok pályáját követték.
– Mondtam én, hogy nem normálisak!
– De most mit csináljunk, hogyan fogjuk ezt megmondani a parancsnoknak? Ez nagyon nagy blama, jövő héten indult volna a teljes megszállás, és a végén ő személyesen akarta volna felrobbantani! – siránkozott az emberke.
– Nem tudom, holnap majd kitalálunk valamit... – legyintett a másik.
– De mit?!
– Keresünk egy másik bolygót, vagy mit tudom én. Biztos van ilyen még ezer… Ne aggódj, majd megoldjuk valahogy. Na, de most menjünk, mert vége a munkaidőnek!
A másik örömmel nézett fel a faliórára.
– Tényleg, hogy elment az idő!
– Van kedved meginni egy sört?
– Persze!
– Ok, akkor lent a recepciónál találkozunk öt perc múlva.
Az űrlény kiment, és halkan becsukódott mögötte a fotocellás ajtó.
A másiknak újra a képernyőkre tévedt a pillantása. Elgondolkozva nézte a törmelékeket, ahogyan a sokmilliárd kődarab elhúz a kamera előtt. Ott, ahol tíz perccel ezelőtt még egy élettel teli bolygó keringett. Eltöprengett az élet múlandóságán, majd magában morfondírozva kikapcsolta a monitorokat:
– Azért ezek a maják tényleg tudtak valamit...