Úti beszámoló a Fertő-tó körüli biciklitúránkról. (2003.)
2002. július 16., kedd:
Az utolsó ügyintézések a túra előtt. A városban mászkálunk pénzváltás, biztosításkötés, vonatjegy vétele céljából. Kiderül, hogy a vonatot Győrben szétkapcsolják, az egyik fele Szombathelyre megy, a másik Sopronba. Még erre is figyelnünk kell másnap.
Megvesszük a jegyet, minden részletet kínos pontossággal megérdeklődünk, majd bank híján megegyezünk, hogy mindenki magának vált pénzt. Hazaindulunk, közben erősen borul, a távolban már dörög is. Felnézek az égre, és már előre félek a másnapi időjárástól...
2002. július 17., szerda:
Reggel görcsbe szorult gyomorral ébredek. A legnehezebbek mindig az indulás előtti pillanatok. Próbálom magam megnyugtatni, hogy nem olyan nagy dolog ez, persze egyből az jut eszembe, hogy mégiscsak külföld, és három napig teljesen magunkra leszünk hagyatva, ráadásul az utat biciklivel kéne kivitelezni.
Megreggelizem, még utoljára mindent átnézek, majd végre eljön az indulás pillanata. Persze az a HÉV, amivel menni akartam, pont az orrom előtt megy el. Rossz előjel. Soha nem szoktam lekésni. Számolgatok, mikorra tudok odaérni az első megbeszélt helyre. Később, mint kellene, ettől még idegesebb leszek, pedig a vonat indulásáig még rengeteg időm van. A következő HÉV-re nagy nehezen felszállok, felpakolom a biciklit, és elhelyezkedem. Közben drukkolok, hogy minél kevésbé teljen meg a kocsi menet közben, hogy le tudjak majd szállni. Persze, ez nem jön be, mert a leszállóhelyhez két babakocsi, és egy másik biciklis társaságában érünk. Nagy nehezen lekászálódom, majd belevetem magam a városi csúcsforgalomba.
A forgalom áll egy baleset miatt, csak nagy nehezen tudok a bicikliúton átjutni a másik oldalra. Kikerülve néhány keresztben álló kamiont és villamost, átérek, és innentől már jóval gyorsabban tudok haladni. Megpróbálom behozni a késést, szinte érzem a hátamon az egyhelyben álló autósok irigy tekintetét, amint elhúzok mellettük. Nagyjából 8 perces késéssel érek az első találkozási ponthoz. Ömlik rólam a víz, kifújom magam, majd B. Dani társaságában folytatjuk utunkat a Keleti pályaudvarhoz.
Megérkezünk a megbeszélt kilenc óra előtt néhány perccel, ahol már vár minket Attila. Éppen a félig szétesett csomagtartóját próbálja összeszerelni, de sikertelenül. Nem sokkal kilenc után befut Gábor is. Kiderül, neki is technikai problémái akadtak. Megkeressük a bicikliszállító vagont, és felpakolunk. Reménykedünk benne, hogy ez a rész megy Sopron felé. Gábor és Attila elmennek még vásárolni, mi pedig elhelyezkedünk.
Nem sokkal később rossz hírekkel térnek vissza. Az ügyeletes tiszt szerint ez a kocsi Szombathelyre megy. Szitkozódás, átkozódás, és újbóli pakolás után előre megyünk a második vagonhoz, ahol egy szélesebb peronon maximum két bicikli fér el. Jobb megoldást nem találva, újból rakodni kezdünk, az első bicikli már fenn is van, amikor az egyik kevéssé szimpatikus kalauznő kedvesen ránk ordít, hogy ott nem lehet kerékpárt szállítani, és visszaküld minket a postakocsiba. Rövid vita után kiderül, hogy ahol már egyszer fenn voltunk az oda megy, ahova nekünk kell. Nem akarunk hinni neki, végül még utánunk ordítja, hogy "Csak tudom, én is ezzel a vonattal megyek." Meggyőzött. A hangulat a tetőfokon, szitkozódások közepette leszedjük az árva biciklit, és visszavonulunk eredeti helyünkre. Újból felpakolunk, de elhatározzuk, hogy most már akár erőszakkal is eltérítjük a vonatot, ha nem Sopron felé megy. Átkozzuk a szétkapcsolós rendszert, a MÁV-ot, majd lassan megnyugszunk.
Mintegy két órás, viszonylag izgalommentes út után, beérünk Győrbe, ahol szétakasztják a vonatot. Eldől, hogy jó helyen vagyunk, mindenki hálát ad az égnek, kedvenc kalauznőnket leváltja egyik kolléganője, aki megnyugtat minket, hogy Fertőszentmiklóson majd figyel, hogy le tudjunk szállni. Mindenki lelkesen lemond a vonatozás közben felmerült Szombathely-túráról, most már nem téveszthetjük el a célt.
A képzeletbeli pezsgőbontás után Gábor és Attila különböző népszerű játékprogramokat imitálva lelőnek néhány kósza mozdonyvezetőt és galambot, természetesen szakszerűen fedezve egymást. Egyre jobban belejönnek a lövöldözésbe, amikor szóba elegyedik velünk az utolsó utas a fülkében, egy 55-60 év körüli nő. Kedvesen megkéri Attiláékat, hogy ha már ilyen jó erőben vannak, akkor legyen szívesek lelőni "Medgyessy és Kovács elvtársat", de ők humanista ember lévén elutasítják a kérést, különben is, szerencsére már messze vagyunk a Parlamenttől.
A nő végig szóval tart, túlbuzgóságában félrevezet minket, majdnem rossz helyen szállunk le. Fertőszentmiklóson viszont mégiscsak sikerül a terveknek megfelelően lepakolni. A kalauznő kedvesen megvárja, amíg mindent leemelünk, és csak utána indítja a vonatot. Kifújjuk magunkat, végre itt vagyunk.
Megkeressük a bicikliutat, és nekivágunk. Közben még beugrunk egy autószerelőhöz felfújatni a kerekeket, és Attila szerez magának egy bilincset a csomagtartója rögzítéséhez. Tovább indulunk, és néhány kilométer után elérjük a határt Pamhagennél. Mielőtt átlépnénk, tájékozódunk az ottani árakról, Attiláék még egy Fertő-tó térképet is szereznek. Szerencsére nem annyira vészesek az árak, így nem feltétlenül kell visszafordulni magyar kenyérért, mivel túljöttünk az utolsó bolton. Sikeresen átlépünk, még csak bele sem bélyegeznek az útleveleinkbe, és máris az unióban vagyunk, amit az út melletti tábla is jelez. Le akarjuk fényképezni, de végül ez elmarad.
Belevetjük magunkat Ausztriába, hosszas keresés után találunk egy ilyenkor is nyitva tartó boltot. Bemegyünk, illedelmes akarok lenni, nem hagyom bevágódni az ajtót, azonban a zárószerkezet a körmömre csapja. Elfojtom ordíthatnékomat, majd beljebb lépünk. Természetesen rögtön az italoknál kötök ki, leemelek kettőt, közben a többiek is összeszedik a dolgokat, majd a pénztárhoz fáradunk. Veszek még néhány kis csokit a pénztár mellől, a pénztáros kedvesen a kijelzőre mutat, én pedig fizetek. Kifele menet hirtelen oroszul jut eszembe a köszönés, de még időben észbe kapok, így sűrű "Auf Wiedersehn!"-ek közepette kilépünk az utcára. Mégegyszer megcsodálom az akciókat hirdető táblákat, amin az árak nulla egész valahány tized euróban vannak megadva. Mindenesetre, érdekesen néz ki.
Miután a bevásárlás megvolt, megyünk tovább. Nem sokára elérünk az első látványossághoz, egy félig kiszáradt tóhoz. Lemegyünk a partjára, azonban nem túl kellemes kép fogad. A tó szélén, ahonnan a víz visszahúzódott, lépten-nyomon komplett halcsontvázak fekszenek. Nem túl kellemes érzés arra gondolni, hogy szegények itt rohadtak el a parton. Egy biológia tanár biztosan örülne nekik, de mivel köreinkben nincs ilyen, ezért undorodva tovább indulunk.
Útközben rengeteg helyen tűnik fel, hogy az út mellett himbálózó cégéreken magyar vagy magyarhoz hasonló nevek és kiírások vannak. A helyiek közül rengetegen tudnak magyarul, méghozzá anyanyelvi szinten, az akcentusukon még a vidéki tájszólást is hallani. Így többször is előfordul, hogy a németül elkezdett párbeszéd hirtelen magyarba csap át, mivel Attila mindig a "Guten Tag, Wir kommen Aus Ungarn..." mondattal indít.
Délután 5 körül megérkezünk első állomáshelyünkre, Frauenkirchenbe. Megkeressük a kempinget, és letáborozunk. Az előre tippelt 10 euró helyett 7 euróért kapunk szállást, így még spóroltunk is. Mindenki nagyon elégedett, hálát adunk az égnek, hogy itt vagyunk, majd a sátrak felállítása után szétnézünk a kempingben. Van itt minden, medence, tűzrakó hely... A többiek elsősegélyben részesítik a lábamat, amit egy rosszul sikerült megfordulásnál a kitámasztóm megvágott. Attila örül, hogy van alkalma kipróbálni a kb. 30 évesnek kinéző kapszulás jódját. Én nem viseltetek túl nagy rokonszenvvel a jód irányába, próbálom meggyőzni, hogy nem olyan súlyos ez, de végül megadom magam... Némi fetrengés után már egész jó. Gyönyörűen bekötözik, az összes náluk lévő gézt és ragasztót rámtekerik, nem gondoltam volna, hogy ennyire felkészültek. Amikor minden orvosi eszköz elfogy, elmennek úszni egyet, én befekszem a sátorba, és a rádión meghallgatom, hogy milyen adók jönnek be. Elégedetten kapcsolom ki, egy csomó minden fogható a magyar adók közül is, így lesz este szórakozásunk.
Nemsokára visszajönnek halálra fagyva, elmondásuk szerint hideg a víz. Részvétemről biztosítom őket, majd kiugrunk telefonálni, mivel a mobilok közül egyik sem működik itt kint.
Estefelé átvonulunk a tűzrakó helyre. Fát gyűjtünk, tüzet rakunk, és hozzálátunk a "Szendvicskrémes pirított kenyér Bíró Attila módra" nevű kiváló étel elkészítéséhez. Közben két osztrák kisgyerek jelenik meg, persze rögtön odajönnek nézni, mit csinálunk. Végül, amikor már szinte kinézik szánkból a falatot, elkerülhetetlen a kérdés. "Kértek?" kérdezi Attila, fitogtatva német nyelvtudását. Naná, hogy kérnek, így nekik is adunk. Õk hálából beledobálnak a tűzbe mindent, amit találnak, alig bírjuk elhárítani szívességüket. Még elgondolkozunk azon, hogy román turistáknak adjuk-e ki magunkat, de aztán végül nem mondunk semmit.
Lassan visszavonulunk, és elindulunk fürdeni. Elcsodálkozunk a WC-tartály módjára működő zuhanyokon, majd néhány kissé hangosra sikerült Fradi-induló eléneklése után visszatérünk a sátrakhoz, és lefekszünk. Attila és Gábor angol nyelvtudása csiszolásaként Jerry Springer-showt rendez, mi pedig majd’ megszakadunk a röhögéstől, néha be-bekapcsolódva a magasröptű beszélgetésbe. Azért titkon remélem, hogy a nem messze tőlünk táborozó német család egyik tagja sem tud angolul...
Mivel az égen erősen gyülekeznek a felhők, mindent behordunk a sátrakba, ami nem sokkal később kiderül, hogy jó ötlet volt, ugyanis, leszakad az ég. Az eső ömlik, géppuska szerűen kopog a tetőn, én pedig minden pillanatban azt figyelem, hogy nem ázunk-e be. A sátor azonban elég jól bírja a zivatart, ahhoz képest, hogy a leírás szerint csak mérsékelten vízálló. Közben sajnálom a bicikliket, szegények egyszer járnak külföldön, akkor is ilyen mostoha körülmények között kell tölteniük az éjszakát. Félek, hogy másnap nem tudunk majd elindulni, annyira kimossa belőlük a kenőanyagot. Végül az eső elcsendesedik, és engem is legyőz a fáradtság.
2002. július 18., csütörtök:
Másnap reggel viszonylag jó időre ébredünk. Megállapítjuk, hogy semmi nem szenvedett nagyobb kárt az éjszakai vihar miatt. Felkelünk, majd ismét átvonulunk a tűzrakó helyre.
A tegnapi recept szerint kezdünk neki a főzőcskézéshez, nemsokára természetesen megjelennek a gyerekek is. Régi ismerősként üdvözöljük őket, és ők persze megint kérnek... Van néhány jó magyar teafilterünk, amit szeretnénk meginni, persze, ezt ők sem hagyhatják szó nélkül, így jelbeszéd és egyéb módon tudtunkra adják, hogy kérnek ők is. Egy ideig próbáljuk a hülyét játszani, hogy nem értjük, de aztán beletörődünk. Végül, hogy nyerjünk is valamit az ügyön, Attila elpanaszolja nekik, hogy szívesen adnánk nekik belőle, de nincs nálunk se cukor, se citrom, így a tea bizony, borzasztóan rossz ízű...
A terv tökéletesen sikerül, máris rohannak a szüleikhez cukorért és citromléért. Nemsokára jönnek is vissza, boldogan lóbálva szerzeményeiket. Mi képzeletben szobrot állítunk Attilának, és köszönettel elfogadjuk az adományokat. Az egész reggelizés kissé hosszúra nyúlik, 11 óra körül eszmélünk fel, hogy korán reggel akartunk indulni.
Már egyébként is ideje lelépni, mert nevelési eszközeink végleg csődöt mondanak. A két gyerek egyre jobban belejön a tűz táplálásba, a lángokon már lassan ökröt lehetne sütni. Beledobálják az összes megmaradt újságpapírunkat, Gábor megrendülten nézi, amint Nemzeti Sportjának utolsó lapjai lángot vetnek, majd elhamvadnak. Amint elfogynak az újságok, hirtelen elrohannak. Csodálkozva nézünk egymásra, de nem kell sokat várnunk a magyarázatra. Már jönnek is vissza kezükben a helyi bulvársajtó néhány lapjával. Az egyik büszkén mutatja nekünk az aznapi aktképet az újságban, majd az egészet a tűzbe vágja. A szél is kezd egyre jobban feltámadni, viszi az égő pernyét. Amikor egy nagyobb égő darab esik ki a tűzből, alig bírjuk eltaposni.
Attila előveszi legrendreutasítóbb, legszigorúbb arckifejezését, és erélyesen próbálja lebeszélni őket a további tüzezésről, de nem használ semmi. Már szinte látom magam előtt a másnapi újságok nagybetűs címét: "Négy román fiatalember megmérgezett két osztrák kisgyermeket, majd felgyújtották a »Camping Paulina«-t."
Pánikszerűen elrakunk minden éghetőt, és lelocsoljuk a tüzet. A gyerekek persze erőteljesen tudtunkra adják nemtetszésüket, először örülök annak, hogy már elfelejtettem németül, így nem értem, melyik rokonomat szidják. A megmaradt csokinkat nem is merjük előttük megenni, így felrakodunk, és elindulunk.
A szél egyre erősebben fúj, természetesen pont szemből. Nagy nehezen visszatalálunk a kerékpárútra, és nekivágunk a következő szakasznak. A szél tovább erősödik, így sok helyen csak lépésben tudunk haladni, iszonyatos erő kifejtése árán. A helyzetet tovább rontja a megpakolt biciklik megnövekedett légellenállása. Menet közben a szél miatt egymást sem halljuk, így mindenki magában szitkozódik tovább. Érzem, hogy egyre jobban fáj a lábam, arra gondolok, hogy másnap már lábra sem fogok tudni állni az izomláztól. Mindenféle hülyeség jut eszembe, hosszasan elgondolkozom azon, milyen lenne semmivel nem törődvén lefeküdni az út melletti fűre, és aludni egyet. Eszembe jut az is, otthon nem mondtam, hogy szolid temetést kérek. Ezek szerint, sajnos, mégis csak túl kell élnem az utat! Persze ez a dolog abban a pillanatban teljesen lehetetlennek látszik.
Állandóan az jut eszembe, hogy most milyen kényelmesen pihengethetnék otthon kedvenc ágyamban halk zeneszó mellett, pattogatott kukoricát rágcsálva, amúgy "egészséges életmód" jelszó alatt. Még gondolatban megigazítom a párnát, majd visszazuhanok a kemény valóságba, ahol egyre erősebben fúj a szél. Végül egy végtelennek tűnő út után beérünk Neusiedlbe, ahol megállunk ebédelni, mindenki nagy örömére.
Keresünk egy megfelelő pizzériát, és leülünk. Elcsodálkozunk a pincérnő elektronikus jegyzettömbjén, majd megrendeljük a pizzákat. Közben hiányoljuk a szelet, ami néhány pillanatra elállt. Persze nem kell rá sokat várni. Evés közben néhányszor megpróbálja a fejünkre borítani az igencsak méretes napernyőt, de szerencsére, sikertelenül. Viccelődünk, hogy milyen kellemetlen lenne, ha agyoncsapna minket, azután, hogy balesetmentesen lebicikliztünk több, mint nyolcvan kilométert. Fizetéskor nagyvonalúan borravalót adunk, majd folytatjuk utunkat. Senkinek sincs kedve továbbmenni tele gyomorral, de sajnos kénytelenek vagyunk megerőltetni magunkat, ugyanis a következő állomáshely még igen csak messze van.
A szél továbbra is fúj, mi pedig hősiesen törünk előre. Elhagyunk néhány kisebb települést, nem is igazán figyelek rájuk, csak egy dolog tűnik fel. Az egyik helységnévtábla alatt "biciklibarát város" felirat szerepel. Itt fordult elő először és utoljára, hogy az biciklisávon végig parkoltak az autók... Hát igen... Még itt sem tökéletes minden...
Nemsokára ezt a megállapítást egy jóval kellemetlenebb helyzetben tapasztaljuk ismét, amikor kiérünk a szántóföldek közül egy országútra. A tábla jelölése szerint lefordulunk balra, és az országúton haladunk tovább.
Gyanúsan jók a körülmények, lejtős út, és most már a szelet is hátulról kapjuk, ami ugyanúgy fúj, mint eddig. Még hirtelen eszembe jut, hogy itt biztosan nem stimmel valami, de meggyőzöm magam, hogy pesszimista vagyok, mint mindig. Ráadásul olyan jól esik az egész napos szenvedés után, 33-34-gyel száguldozni. Kb. 4 km-en keresztül tart az álomutazás, ami ilyen sebességnél egy pillanatnak tűnik. Hanem, hirtelen befutunk egy kikötőbe, ahol vége az útnak. Értetlenül kóválygunk a parton, majd megállunk az egyik fogadó előtt. Attila bemegy, de csak hosszas egyeztetés után jön ki. Látjuk rajta, hogy valami nagy baj van. Magyaráz a térképen, és kiderül, hogy bejöttünk egy hosszan a Fertő-tóhoz benyúló kikötőbe. Tehát, ahol lekanyarodtunk, ott a tábla rossz felé mutatott...
A Murphy-törvény, a pesszimizmusom teljes mértékben beigazolódott. Legszívesebben a fejemet verném a betonba, ha az jut eszembe, hogy néhány perccel ezelőtt jókedvűen, iszonyatos tempóban száguldottunk lefele azon az úton, ahol most vissza kell mennünk. Végig saját magunk ellen dolgoztunk. Ez a nap kegyelemdöfése volt. Iszonyatos szitkozódás közben visszafordulunk, majd elindulunk széllel és lejtővel szemben.
Nem sokkal később, már mindegyikünk önkívületi állapotban van a dühtől. Leszakadozunk egymástól, persze nekem van a legnagyobb csomagom, így a szél engem tart vissza legjobban. Ököllel ütöm a kormányt, (mint később kiderül nem csak én), ordítok a szélnek, és állandóan arra jövök rá, hogy a magyar nyelv szókincse káromkodás terén meglehetősen kicsi. Éppen egy újabb szél-gyalázó mondatba kezdek, amikor hirtelen irányt vált és egy iszonyatos oldalsó lökéssel kis híján a vízzel teli árokba taszít. Elátkozom az egész utat, szidom magam, hogy ahelyett, hogy otthon jól érezném magam, itt szenvedek, egy vadidegen országban, ráadásul mindezt rengeteg pénzért. Csak az jár a fejemben, hogy miért kellett nekem ilyesmibe belevágni...
Végül e végtelennek tűnő négy kilométer után visszaérünk a táblához. Elhatározzuk, hogy meggyalázzuk, de kiderül, hogy nem az volt a hibás. Rájövünk végzetes tévedésünkre, a lejtős országúton csak kb. 30-40 métert kellett volna menni, és lefordulni jobbra, de a táblatartón több felirat is van, egy nyíl láthatóan hiányzik róla, persze, a purbachi...
Elindulunk arra, reménykedve, hogy jó felé megyünk, oldalszél van, úgyhogy nem lehet olyan rossz. Kisebb dombok között haladunk, természetesen, amikor fölfelé kaptatunk egy nagyobb emelkedőn, a szél megint szemből kezd fújni. A lelket szinte már csak az tartja bennünk, hogy szemből minden második biciklis konvoj magyar, akik köszönnek is. Csodálkozva néznek meggyötört arcunkba, miközben 35-tel húznak el. Hát, igen! Ha nekem is lejtőm és hátszelem lenne, én se araszolnék így... Végül még néhány emelkedőt leküzdve az egész napos szenvedést siker koronázza, beérünk második állomáshelyünkre, Purbachba.
Megkeressük a kempinget, és megállunk a porta előtt. Gábor és Attila bemegy a papírokért. Míg mi ketten kint várunk rájuk, hirtelen nagy csörömpölésre leszünk figyelmesek. Hátrafordulunk, és kiderül, az egyik bicikli ráborult a mellette parkoló autóra. Utána ugrunk, felállítjuk, szerencsére az autónak nem lett nagyobb baja. Azonban amikor bemennénk a kempingbe, kiderül, hogy a kerékpár hátsó kereke úgy meghajlott, hogy tolni is alig lehet. Egyelőre nem foglalkozunk vele, keresünk egy jó helyet, és nekiállunk a sátrakat felállítani.
A szél továbbra is fúj, így emberfeletti munkának nézünk elébe. Lefogjuk a sátrat, hogy ne vigye el a szél, közben pedig próbáljuk felállítani. A föld itt sokkal keményebb, mint az előző helyen, így egymás után görbülnek el a kampók, de végül a megfeszített munkát siker koronázza. Mivel már régen volt ebéd, ezért valami ennivaló után nézünk.
A kemping bejáratánál van egy étterem, arra felé vesszük az irányt. A terasz teteje alatt egy kisebb csoport sütöget valamit, mi pedig gondolkodás nélkül azonnal odacsörtetünk. Hirtelen furcsa érzésem támad, de mire szólhatnék, Attila már meg is szólítja az egyik embert, aki épp a húst fordítja meg a grillen.
"Guten Tag! Wir möchten Abendessen!". Az addig kedélyesen csevegő társaság hirtelen megdermed, és minden tekintet ránk szegeződik. A megszólított megfordul, ekkor veszem csak észre, mennyire malacpofája van. A levegő megfagy, és a malacképű olyan mérhetetlenül megdöbbent, csodálkozó és értetlen arcot vág egyszerre, amilyet embertől még nem láttam. (Igaz, disznótól sem.) Ugyan, csak néhány másodpercig tart a kínos csend, de számunkra óráknak tűnik. "Ezek civilek!" sziszegem a fogaim között kétségbeesetten, mire Attila hirtelen felocsúdik meglepetéséből, kedvesen egy "Danke."-t nyög, majd gyorsan megfordulunk, és hátra sem nézve, bemenekülünk az étterembe.
Végre, bent már van igazi kiszolgálás, így jóízűen nekiláthatunk a sültkrumplinak. Hozzá forró teát iszunk, de kissé elszomorít, hogy kinézve az ablakon teljesen úgy érzem magam, mintha épp síelésből jöttünk volna be melegedni. Persze, miután jóllaktunk, a hátsó kijáraton távozunk, nehogy összefussunk a sütögető társasággal...
Most már van időnk némi "szabadfoglalkozásra", így rövid körútra indulok. Megcsodálom a kemping területén sétálgató pávákat, sőt, csinálok is róluk egy pár képet. Elcsodálkozom, hogy milyen csúnyán tudnak nyávogni, majd felfedezem a zuhanyzókat és a mosdókat, aztán visszatérek a sátrakhoz.
Nekiállunk az összetört bicikli megjavításának, de annak ellenére, hogy van nálam egy csomó szerszám, nem sokra jutunk. Az elhajlott kereket kivesszük, de visszahajlítani nem tudjuk, akkora a nyolcas benne. Megbeszéljük, hogy nincs más hátra, keresni kell egy szerelőt.
Attila és Gábor elindul a kerékkel, de egy fél óra múlva csüggedten térnek vissza. Ugyan szerelőt találtak, de nincs nyitva. Megbeszéljük, hogy másnap reggel elviszik megint. Megtervezzük a programot, másnap korán kell kelni, hogy a szerelőhöz is benézhessünk, nem beszélve arról, hogyha ilyen idő lesz, akkor érdemes minél korábban indulni, hogy Sopronban biztosan elérjük a vonatot. Félve gondolok a másnapra, hiszen előttünk áll még kb. 35 kilométer, amit időre kellene teljesíteni, ráadásul erős a gyanúm, hogy szeles megpróbáltatásaink még nem értek véget.
Mivel a szél továbbra is nagyon erős, ezért felszedjük Gáborék sátrát, és közvetlenül a miénk mellé állítjuk, hogy valamennyire egymás elől is fogják a szelet. A lecövekelésnél azonban az egyik tartófül nem bírja tovább a feszítést, reccsen egyet, és leszakad. Mivel enélkül a sátor használhatatlan, valahogy mindenképpen vissza kell varrni. Attila előkapja varrókészletét, nekilát, és csodával határos módon, elemlámpa fényénél sikerül visszavarrnia.
Miután elhárítottuk ezt a problémát is, hozzákezdünk a rendrakáshoz. Hosszas pakolászás után már van némi hely a sátrakban emberek számára is. A bicikliket kénytelenek vagyunk lefektetni, amikor már ötödszörre borulnak fel a szél miatt. Szakszerűen rászerelek néhány nejlonszatyrot a tengelyekre, hogy éjszaka ne ázzanak be, majd elindulunk zuhanyozni.
Míg a többiek fürdenek, hirtelen arra leszek figyelmes, hogy az egyik mellettünk lévő sátrat a szél végleg széttépi, a tartórúd nem bírja tovább a lökéseket, és kettétörik.
A tulajdonosok viaskodnak vele, próbálják megfékezni a megvadult lakóalkalmatosságot. Kikászálódom segíteni, főleg, hogy az illetők magyarok. Szerzek nekik szigetelőszalagot, amivel össze tudják tákolni. Nagyon segítőkésznek mutatkozom, arra gondolva, még lehet, hogy jól jön az ismertség, ha éjszaka a miénk is összedől.
Végül ennek a napnak is kezd vége lenni, visszavonolunk sátrainkba, még belül helyet csinálunk az alváshoz, majd lefekszünk. A sátor kísértetiesen hullámzik a szél iszonyatos ereje alatt, érzem, ahogy a vékony falakon áthúz a hideg, és belül kavarog. Néhány nagyobb lökés után kimegyek ellenőrizni a cövekeket, de mindegyik jól bírja. Lassan elkezd szemerkélni az eső is. Visszafekszem, és próbálok elaludni. Eszembe jut, hogy mekkora fák alatt fekszünk éppen, amelyeken – ahogy napközben láttam – igen sok száraz ág van.
Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy gyorsan elaludjak, így az agyam pörög tovább. Egyre jobban félek attól, hogy valami ránk szakad a fáról, hogy esetleg egy nagyobb letört ág alatt végezzük. Ebbe a nem túl kellemes gondolatba sikerül annyira belelovallnom magam, hogy minden nagyobb széllökésnél érzem, amint összeszorul a gyomrom, és kiver a víz. Minden pillanatban az iszonyatos ütést várom, azonban szerencsére, másnap reggel boldogan tapasztalom, hogy felébredek.
2002. július 19., péntek:
A korai ébresztés után Attiláék elugranak reggeliért, mi pedig a sátorban gubbasztunk, ugyanis iszonyatosan lehűlt kint az idő, habár a szél elállt. Megérkeznek a felvágottal és a zsömlével, ami még langyos. Rekordidő alatt lenyeljük, majd pakolni kezdünk. A többiek elugranak a szerelőhöz, addig én csinálok néhány képet a kempingről, különböző nézetekből.
Nemsokára visszaérnek, de ismét nem jártak szerencsével, a kerék javíthatatlan. Gyors tanácskozás után megszületik a döntés, a közelben lévő vasútállomáson feltesszük B. Danit a nem soká induló vonatra, majd Sopronban megvár minket. Adunk neki egy mobilt, ami persze, Ausztria területén nem működik. Kikísérjük az állomásra, majd neki vágunk az útnak.
A túra fénypontja következik, az idő ugyan hideg, de jó, szélmentes, esetleg néha hátszél van. Az utak remekek, sok lejtővel tarkítva. Az előző napi 12 km/ó átlaghoz képest, most kb. 28-as átlagot megyünk. Remek tempóban haladunk, néha megállunk pihenni, fényképezni. Egy nagyobb domb tetejére érve lefényképezem a távolban látható tavat, majd csinálunk egy képet, ami gyönyörű, az alkalomhoz illő pólómat akarja ábrázolni, de sajnos, mint később kiderül, ez nem sikerül.
Gyönyörködünk a kilátásban, amikor hirtelen egy általános iskolás biciklis csoport ér utol minket. Attila kiadja a parancsot, le kell rázni őket, ezzel egyet is értünk, főleg, hogy a dombról mostantól lefelé kell menni. Nekilendülünk, és elkezdünk a lejtőn tekerni. Gábor és Attila versenyeznek egyet, én hátrébb maradok.
Még átvillan az agyamon, hogy milyen kellemetlen lenne megcsúszni a néhány helyen az utat elborító apró köveken, de száguldok tovább. Biztonságérzetet ad az óriási táska a hátamon, ami övként fogja át a derekamat. Így száguldunk egy darabig, majd elfogy a lejtő, és újabb emelkedők jönnek.
Az egyik városban megállunk vásárolni. Veszünk még néhány üdítőt és csokit, aztán továbbindulunk. Örömmel tapasztaljuk, hogy a csoport végleg lemaradt. Egy erdős szakasz után megszaporodnak a turisták, és hirtelen a fák mögött felbukkan a határátkelő.
Eszembe jut, hogy a térképen is csak gyalog- és kerékpárátkelőnek volt jelölve, ami igaz is, sehol egy autóút. Megállunk, a határőr megnézi az iratokat, majd átlépünk Magyarországra. Az út tart még egy kis ideig, aztán egy nagyobb útba torkollik. A mobil itt már működik, így félreállunk, és Gábor felhívja Bíró Danit. Nagy megkönnyebbülésünkre minden rendben, már a pályaudvaron vár minket.
Némi egyeztetés után továbbindulunk az úton, majd félig erdős, félig lakott területeken haladunk tovább. Az út sok helyen erősen lejt, úgy kell visszafogni a bicikliket, hogy ne gyorsuljanak annyira fel. Már a gondolatától is rosszul vagyok, hogy mi lett volna ha az eredeti tervnek megfelelően innen indultunk volna a túrára, ugyanis, az biztos, hogy az első tíz kilométeren elment volna minden kedvünk.
Kiválóan haladunk, a fékek egy-egy kanyarnál szinte izzanak, annyira lejt az út. Azonban egy újabb erdős szakasznál az út kétfelé ágazik. Tábla persze sehol, szomorúan gondolok rá, hogy milyen hirtelen elfogyott a jó út és a pontos kitáblázás, ahogy átjöttünk a határon. Attila nagyjából betippeli, merre kell menni, aztán nekivágunk.
Szerencsére a szembejövők megerősítik, hogy jó felé megyünk. Beérünk Sopronba, némi kérdezősködés után megtaláljuk a pályaudvart, és ismét viszontlátjuk Bíró Danit.
Kifújjuk magunkat, minden sikerült. Az időjárás kiváló, az időbeosztás szintén, még van elég sok időnk a vonat indulásáig. Kényelmesen jegyet veszünk, aztán elnézünk a pogácsáshoz. Veszünk némi ebédnek valót, majd amikor a vonatot betolják a vágányra, megkeressük a kerékpárszállító vagont, felrakodunk, és elhelyezkedünk. Nincs szétkapcsolás, így nincs mitől tartani. Mindenki nyugodt, és elégedett. Összevetjük a km-órákban lévő adatokat, megesszük a maradék ennivalókat.
Nemsokára elindul a vonat, majd néhány órás utazás után már a Keletiben vagyunk. Elindulunk a már megszokott úton, csöpörög az eső, de most már nem igazán érdekel. Nemsoká a Lágymányosi hídnál felszállok a HÉV-re, csodálkozom rajta, hogy miért okozott ez nekem azelőtt akkora megrázkódtatást. Na persze, az elmúlt napok történései jóval felülmúlják azt a problémát, hogy hogyan lépjek fel úgy a biciklivel együtt, hogy ne taposssak el senkit és közben ne essem hanyatt. Nagyjából másfél óra múlva, már otthon a fürdőkádban ülve elégedetten állapítom meg, hogy ezt az utat is túléltük...
Időpont: 2002. július 17., szerda – 2002. július 19., péntek
Pontos útvonal: Fertőszentmiklós – Fertőd – Pamhagen (Pomogy) – Apetlon (Mosonbánfalva) – [Warmsee] – Frauenkirchen (Boldogasszony) – Mönchhof (Barátudvar) – Gols (Gálos) – Weiden (Védeny) – Neusiedl (Nezsider) – Jols (Nyulas) – Winden (Sásony) – Purbach (Feketeváros) – Oggau (Oka) – Rust (Ruszt) – Mörbisch (Fertőmeggyes) – Fertőrákos – Sopron
Összes gurult idő: 9 óra 56 perc 25 másodperc *
Összes megtett út: 163,04 km *
Maximális sebesség: 44,2 km/ó *
* Személy szerint változó. Az adatok Patkós Dánielre vonatkoznak.