Vannak az életben olyan történetek, amiket utólag nevetve emlegetünk, de átélve annyira nem viccesek. Ilyen a katonaság, az érettségi és természetesen a jogosítvány megszerzése sem maradhat ki. Az utóbbi nekem is nagy élményt jelentett, olyannyira, hogy ez az írás született róla. (2005.)
A jogosítvány megszerzése mindenki életében fontos és feledhetetlen esemény, természetesen nálam sem volt ez másképp.
A kéthetes szuper intenzív KRESZ-oktatás után, amikor már a lakásban is a jobbkéz-szabály alapján közlekedtem, és stabil oldalfekvésben aludtam, elérkezett a várva-várt vizsga.
A teszt előtt az előtérben állva mindenki ideges, egyik jobb sorsra érdemes csoporttársam idióta szóvicceivel szórakoztat minket, amikor bejelenti, hogy "KRESZ-teszt lesz", a vizsgára várók egyesült erővel ütik meg. Végül szerencsésen átesünk az írásbelin, így jöhet a dolog gyakorlati része.
Néhány nap múlva a Nagyvárad téren éppen az első vezetési órára megyek, amikor az aluljáróban megállít egy hajléktalan, hogy segítsem ki némi apróval. Meglepetésemben hirtelen jó ember leszek és adok neki. Ezzel, úgy látszik, precedenst teremtek, mert alig lépek néhányat, már egy újabb jön oda. "Ne haragudjon, de már odaadtam a..." hirtelen nem jut eszembe politikailag korrekt kifejezés. "Odaadtam a kollégájának." vágom ki magam, és amíg ő azon gondolkozik, hogy ez sértés-e, addig én gyorsan otthagyom.
Várom az autót, ami nem sokára meg is érkezik. Bekanyarodik a parkolóba és kiszáll belőle egy láthatólag születése óta dohányzó ember, látszik rajta, hogy neki nem az érzelmek ülnek ki az arcára, hanem a nikotin. Bemutatkozunk, Kovács Bélának hívják. "Szép és ritka név" mondom kedvesen, ő kissé csodálkozik, de már megjegyezte az arcomat.
Kimegyünk a rutinpályára, aminek hatalmas előnye, hogy nem a nagybetűs élet jön szembe a másik sávban, itt nem dudálnak le az útról, ha fél másodperccel később indulok, mint az illendő lenne, nem rángatnak ki a kocsiból, ha nem tudok elsőre tolatva leparkolni. Itt a tanulók csak egymást ijesztgetik, de felkészítvén minket a véres valóságra, az erőviszonyok itt sem kiegyenlítettek, mert vannak buszos és teherautós kollégák is, akik velem szemben nem csak egy tonnával veszélyeztetik a világbékét, hanem legalább tízzel.
"Kanyarodj be oda a kisház elé", int Béla az egyik épület felé, amihez a legrövidebb út két egymáshoz gyanúsan közel álló oszlop között vezetne. Én éppen tisztes távolból kezdeném megkerülni mind a kettőt balról, de Béla rutinosan még a gondolataimat is kitalálja. Fel sem néz a jegyzetfüzetéből, csak színtelen hangon ennyit mond: "A kettő között."
Később, kint a forgalomban tűnik fel, hogy Béla olyan halkan beszél, mintha egy hangszigetelt stúdióban lennénk. Emiatt viszont sokszor nem értem, hogy mit mond, ami azért kínos, mert ő szabja meg az útvonalat.
Érdekes, hogy a jármű eszmei irányítója mindig jobb oldalon foglal helyet. A kormány mögött ülő személy csak az útvonal fizikai megvalósításáért felel, mivel a másik oldalon ülő adja az utasításokat, általában barátnő, feleség, rosszabb esetben anyós. Ebből is látszik, hogy a magyar nép mennyire pesszimista, hiszen anyósülésnek nevezte el a kormány nélküli oldalt.
Tehát Béla suttogja az utasításokat, én pedig próbálom kizárni a motor és a forgalom zaját párbeszédünkből. Sajnos, szájról csak mérsékelten tudok olvasni, azonban ebben a helyzetben egyébként sem tudok felé fordulni, mivel többen vagyunk az úton. Többen, mint kellene. Nem beszélve arról, hogy jelen lelkiállapotban nekem még az is sok lenne, ha egy beton kifutópályán lennék egyedül, autó nélkül, nemhogy hétköznap délután öt órakor az Üllői úton.
Amikor már harmadszorra fordulok be balra egyirányú utcába, akkor kissé megemeli a hangját, és megértem, hogy jobbra akart volna menni. Persze későn. Õt viszont nem lehet eltéríteni eredeti szándékától, egy hirtelen mozdulattal átnyúl, és az autót a kívánt irányba fordítja. Pontosabban csak fordítaná, ha én nem lennék elég éber, és nem tartanék neki ellent olyan elszántsággal, mintha egy gépeltérítővel lenne dolgom, aki éppen most akarja belevezetni az autót a szemben lévő virágüzletbe. Emiatt tőle szokatlan módon kissé megemeli a hangját, így legalább megértem, hogy mit mond, de ebben az esetben ez nem tölt el különösebb örömmel.
A halk beszéden túl, Béla másik fontos tulajdonsága, hogy szotyit eszik, méghozzá ipari mennyiségben. Bármi történjék, ő nyugodtan rágcsál, függetlenül a helyzet súlyosságától. Ez tovább nehezíti a kommunikációnkat, mivel tele szájjal artikulálni sem tud.
A héjat nemes egyszerűséggel kidobja az ablakon, azonban az általában fennakad az autó visszapillantóján, így a tükör nem biztonsági elemként, hanem madáretetőként funkcionál.
Ha nem cigizik, akkor szotyizik, és fordítva, élete gyakorlatilag e két tevékenység köré szerveződik. Magyarország szotyolatermésének jelentős hányadát Béla egyedül vásárolja fel, a pletykák szerint a kertjében olajat sajtol a héjból és azzal tankolja meg az autóját.
Következő órán a feladat adott: a kb. 50 méter hosszú gyorsítósávon kellene besorolni az M5- ösön érkező kamionsorfalba. Én már nem is számítok arra, hogy élve megúszom a jogosítványszerzést, minden mindegy alapon padlóig taposom a gázpedált, és amikor Béla szól, hogy "most!", akkor kamikáze módjára berobbanok a sorba. Csodálkozással vegyes döbbenet fog el, hogy az akciót sikerült végrehajtani áldozatok nélkül.
Az M5-ösön száguldunk a külső sávban, amikor hirtelen megszólal Béla telefonja. "Na szevasz Gézám, mondjad" és ebben a pillanatban tudom, hogy már csak én rendelkezem a világ sorsa felett, és Budapest lakosai az utolsó reményük szikráját is elveszttették annak, hogy lesz valaki, aki megvédi őket egy tömegkatasztrófától.
Közben még a tolla is leesik, így fülén a telefonnal bebújik a kesztyűtartó alá, én pedig már látom a másnapi bulvárújságok címlapját: "Az oktató a kesztyűtartó alatt lelte halálát". Nem sokkal később még mindig az esti csúcsforgalommal küzdök, villognak, próbálnak leszorítani, ömlik rólam a víz, amikor hirtelen Béla hangjára leszek figyelmes. "Igen, igen, sajtos-sonkás. De sok sajt legyen rajta, és ne legyen nagyon túlsütve, mert a megfeketedett részek nem egészségesek...". Félrepillantok, éppen pizzát rendel telefonon. Legszívesebben felsikítanék, hogy "mégis mit képzelsz magadról, itt emberi életek forognak kockán, te meg mit sem törődve a világ sorsával pont a pizzasütést tanítod egy pizzériásnak?!". De uralkodom magamon, és összeszorított fogakkal ráhúzom a kormányt a jobbról szabálytalanul előzőre.
Később éppen azt próbálom eldönteni Budapest legnagyobb kereszteződésében, hogy most kinek is van elsőbbsége, amikor Béla unottan elővesz egy dobozos üdítőt, és iszogatni kezdi. Én egy segélykérő pillantást küldök felé, de ő nem zavartatja magát.
"Olaszországba mentünk volna síelni, de meghalt az anyám, aztán a nyakamon maradtak ezek az üdítők", bök rá magyarázólag a dobozra. Mindezt olyan hangsúllyal mondja, hogy hirtelen nem tudom eldönteni, gratuláljak neki, hogy na végre, vagy sajnálkozzak, mekkora pech, hogy pont most...
Megállunk egy vegyesbolt előtt, Béla elintézi a szokásos esti bevásárlását. Kifele jövet csak annyit látok, hogy a mellettünk lévő autóba száll be. Csodálkozom, de kisvártatva átül hozzám. "Ugyanolyan színű az a másik autó is, csak nem te ültél benne." mondja hahotázva, én meg azon gondolkozom, hogy nem vezet, tehát iszik.
Nem elég a magam baja, még az autó is elromlik, a kulcs indításnál túlfordul, és zárlatot okoz, amitől a műszerfal füstölni kezd. Béla káromkodik, próbálja ő beindítani, de sikertelenül. Instabil idegállapotom ettől még tovább romlik, főleg, amikor végre mégis beindul a motor. "Akkor most próbálj meg lehetőleg nem lefulladni." Ijedtemben már ettől a mondattól majdnem leugrom a kuplungról. Az érzés hasonló, mint amikor egy zuhanó repülőn a stewardessek sikoltoznak, hogy "kérjük, őrizzék meg nyugalmukat, urai vagyunk a helyzetnek, a pilóta csak gyakorolja a dugóhúzót."
A forgalmi vizsga előtti órák felejtéssel telnek, szinte teljesen visszafejlődöm gyalogossá, gyakorlatilag már a kormányt sem tudom kezelni. Béla ennek ellenére optimistán tekint a vizsga elé.
"Holnap lehet, hogy végre havazni is fog" mondja vidáman, aztán hozzáteszi, hogy nem kell izgulni, ha nem megyek neki a kerítésnek, akkor nem fogok megbukni. Ennek köszönhetően álmomban egész éjjel havas kerítésekkel küzdök, amik alattomos módon direkt neki akarnak jönni az autónak.
Másnap reggel a vizsgabiztost várom az autóban ülve, szakad a hó, és én csak egy dologra tudok gondolni: "Istenem, csak ezen legyek túl, ígérem, soha többet nem ülök autóba, még utasként se!"