A két barát arról beszélget, hogy egyikük sem akar a miniszterelnök lenni a választások után... (V. Humorfesztivál, elődöntő) (2005.)
Megjegyzés: Ezzel az írással jutottam az elődöntőbe, így a beérkezett pályaművek közül ez volt az egyik, amit a szerkesztők (Farkasházy Tivadar, Sinkó Péter) kiválasztottak, és felvettek. A két barátot Éles István, Varga Ferenc József és Haumann Petra adták elő.
– Figyelj, Feri, beszélnünk kellene.
– Viktor, veled bármikor. Mondjad nyugodtan.
– Jaj, igazság szerint nem is érdekes...
– Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz, előttem nem kell szégyellned magad.
– Tudom, de mégis olyan kínos ez az egész.
– Mondjad nyugodtan, tőlem nem fog kiszivárogni.
– Jó, jó, de...
– Na, ne szórakozz, mert a végén még megharagszom. Ki vele.
– Nem is tudom, hol kezdjem.
– Valami családi probléma?
– Nem, dehogyis. Annál sokkal fontosabb.
– Szóval megint a politika?
– Hát, valami olyasmi.
– Na halljam, miről van szó.
– Tudod, mostanában sokat gondolkoztam ezen az egészen.
– A politikán?
– Igen, egyre többet gondolok rá, arra, hogy mi ellenzékben vagyunk, Ti meg kormányoztok. Nehéz ezt bevallanom még saját magamnak is, de...
– De?
– Tudod, az egész kampányunkat a változásra építettük, a pártom teljes lázban ég, mindenki szervezkedik, készül a választásra. Lelkesek, naponta új ötletekkel állnak elő, a múltkor már polgári háromszögeket akartak szervezni, mondván, három a magyar igazság, a szög pedig összetartja a nemzetet. Mindenki megszállottan dolgozik, csak egy dolog lebeg a szemük előtt: a változás. A lázas munkában azonban egyvalakit elfelejtettek megkérdezni, hogy mit gondol erről az egészről...
– Kicsodát?
– Hát engem.
– Téged?! Ezt hogy érted?!
– Tudod, mostanában állandóan ezen gondolkozom, és mindig arra jutok, hogy unom ezt az egészet. Egyszerűen elegem van.
– Csak nem azt akarod mondani...
– De, de, igenis, azt akarom mondani. Feri, én nem akarok változást!
– Uram Isten... Ezek szerint...
– Igen, nem szeretnék újra miniszterelnök lenni, elég volt a négy év, rájöttem, hogy az ellenzéknek sokkal könnyebb.
– Mi az, hogy nem akarsz újra miniszterelnök lenni?! Akkor a választások után mégis ki fogja az országot irányítani? Szerinted majd én?!
– Hát, erre gondoltam...
– Micsoda?! Nem ezt beszéltük meg!
– Tudom, hogy nem ebben egyeztünk meg, de ha szépen megkérlek...
– Gondolod, hogy nekem ez annyira jó? Mégis, mit képzelsz?
– Ez fáj nekem, hogy a barátságunkért nem tudsz annyit megtenni, hogy néhány évig továbbvezesd az országot.
– Úgy beszélsz erről, mintha egy apró szívesség lenne.
– Miért? Egy olyan tehetséges és rátermett embernek, mint amilyen Te vagy, ez gyerekjáték. Egyébként is, Te eddig csak másfél évet voltál miniszterelnök, úgyhogy nyugodtan maradhatsz még egy kicsit.
– Igen?! Tudod, én majd csak 2010-től jöttem volna, de Péter ellógta az utolsó éveit, és végül engem zsaroltak meg, hogy vegyem át a helyét.
– Megzsaroltak?!
– Igen. Hiába hivatkoztam arra, hogy engem 2010-re osztottak be, azt mondták, hogy ha nem vállalom el, akkor még pártelnöknek is megválasztanak.
– Hát van ezeknek szívük?!
– Nincs. Kegyetlenek. Persze nem véletlenül, a pártszékház ruhatárában télen alig férnek el a pufajkák.
– Te panaszkodsz?! Nálunk meg vannak olyanok, akik miatt le kellett szerelni az összes csillárt, mert köszönéskor mindig beleakadt a kezük. Arról nem is beszélve, hogy...
– Jó-jó, most visszamehetnénk addig, hogy milyen szomorú gyermekkorod volt, de ez nem ment fel az alól, hogy 2006-tól Te legyél az ország első embere.
– Ha Te megmaradsz miniszterelnöknek, akkor szívesen...
– Ne beszélj félre, ez komoly dolog.
– Az. De tökéletes országnak tökéletes miniszterelnök kell.
– Ez egy dakota közmondás?
– Nem, most találtam ki, de lássuk be, ennek a kritériumnak Te pontosan megfelelsz. Miért vezessem én ezt az országot, ha van nálam alkalmasabb ember erre?
– Ezt csak azért mondod, hogy rám hárítsd a felelősséget, hiába is tagadod, az országnak Rád van szüksége. Nézd meg, milyen állapotba került a gazdaság a mi hozzá nem értésünk miatt. Nem elég, hogy nem értünk hozzá, még loptunk is.
– Ugyan, gondolod, hogy bedőlök ennek az átlátszó trükknek? Van neked fogalmad arról, hogy mi mennyit loptunk annak idején?
– De az ország akkor is jobb állapotban volt, és ez a lényeg.
– Hah, aljas rágalom. Tisztelt miniszterelnök úr! Olvasott ön akkoriban újságot? Ismeri egyáltalán a statisztikákat? Mi csődbe vittük a gazdaságot, ami meg megmaradt, azt meg szétloptuk. Kiloptuk az emberek szemét is.
– Mi a szívüket is kiloptuk, azért, hogy idegenszívűek legyenek, és ezzel is árthassunk az országnak.
– Hiába tagadod, Magyarország csak azért nem ment csődbe, mert jöttetek ti és helyrepofoztátok, amit mi hozzá nem értésből és gonosz szándékból elrontottunk.
– Ugyan már! Mi az egész ciklus alatt azon versenyeztünk, hogy ki tud többet sikkasztani. Aztán Attila vesztett...
– Ezt nevezed te eredménynek?! A mi közbeszerzési pályázatainkat a haverok nyerték. Átjátszottuk nekik az összes állami vállalatot. Milliárdokért filmet gyártattunk, imázskampányt szerveztettünk, mi kell még?
– És a mi uniós figyelmeztetéseink? Az smafu? Nincs olyan nap, hogy valaki ne fanyalogna az ország állapotán Brüsszelben. Így még nemzetközi viszonylatban is lejáratjuk a magyarságot.
– Na-na. Ne próbáld meg elsumákolni, hogy ezzel viszont fellendítitek a turizmust, mivel emiatt külföldön is megismernek minket.
– És amikor én leterroristáztam az arab futballválogatottat?
– Csak szimpla nyelvbotlás volt.
– Gondolod, hogy az öregecskedő feleségek is?
– Hát, az útelágazódásnál minden esetre frappánsabb...
– Hibát-hibára halmozunk, még az uniós biztosunk is megbukott.
– Ugyan, tudod, hogy csak a belső értékek számítanak, attól, hogy egyszer nem tudott valamit, még egy nagyon szimpatikus ember. A lényeg, hogy végül fontos posztot kapott.
– Azt se tudod, hogy miről beszélsz!
– Csak nem akarok nálad felkészültebbnek tűnni.
– Tudom, hogy 2002-ben suttogó propagandát folytattatok, hogy az emberek ránk szavazzanak. Kampánycsendet sértettetek, hazaárulóztatok, hogy mi jussunk a voksolók eszébe.
– Na, te beszélsz, addig-addig ügyeskedtetek, amíg majdnem mi nyertük meg a választást. Szerencsére pechetek volt, és nem jött be a trükk.
– Persze, mert elcsaltátok az egészet.
– Mi az, hogy elcsaltuk?!
– Ne próbáld meg nekem bemagyarázni, hogy az általatok rendezett szavazásba nem nyúltatok bele. Ha minden rendben ment volna, akkor a mai napig ti lennétek kormányon, hiszen az emberek titeket akartak újraválasztani.
– Igen?! És ’98-ban? Ugyanez volt, csak fordítva.
– Nem igaz! A nép tényleg rátok szavazott. Titeket akart, mert elege volt belőlünk.
– Hiába tagadod, tudom, hogy akkor is csaltatok, és biztos vagyok benne, hogy most is csalni fogtok, ha nem figyelünk oda.
– Hazudsz, te szemét csaló!
– Szemét csaló?! Te beszélsz, te rohadt kommunista?!
– Kommunista? Nálatok meg a pártvezetés elvből csak fehér kenyeret eszik, rasszista szemétládák.
– Undorítóak vagytok egytől egyig.
– Rólatok nem is beszélve...
[Szigorú női hang] – Mi folyik itt?! Már megint nem bírnak magukkal?! Ha még egyszer meghallom, hogy politikusosat játszanak, komolyan mondom, most már tényleg szólok a főorvos úrnak!