Petőfi Sándor megjelenik napjainkban, és egy kereskedelmi televízióhoz tér be, hogy az 1848-49-es forradalom évfordulójára méltó emlékműsort készíttessen. (2004.)
A színdarabhoz írt előszó elolvasható itt.
[Szín: Gazdag irodahelyiség, bőrfotelek, nagy íróasztal, mögötte az IGAZGATÓ, éppen erélyesen telefonál, előtte az asztalon papírok, újságok.]
[Igazgató.] – Nem, nem, nem és nem. Ezerszer megmondtam, hogy szó sem lehet róla. Ha csökkent a nézettsége, le kell venni a műsorról, mielőtt még nagyobb kárt nem okoz. ... Van róla akár csak halvány fogalmad, hogy mennyi pénzembe került ez így is?! ... Nincsen még egy esély. Nekem sem adnak még egy esélyt, hogy "jaj, szegény most csődbe vitte a céget, de majd legközelebb biztos nem teszi tönkre". ... De az engem nem érdekel, hogy a TÁRKI szerint 30 %-kal nőtt a nézettségünk. [Felvesz az asztalról egy papírt.] Engem az érdekel, hogy a Sonda Ipsos szerint pedig 15-tel csökkent, méghozzá a te drágalátos kulturális műsorod miatt. Nem tudod megérteni, hogy egy rossz lépés, és a földbe döngöl a konkurencia?! ... Sajnálom, de nem jótékonysági intézmény vagyok, hanem kereskedelmi tévé. Majd, ha kimész a kapun, nézd meg a cégtáblát. Na jó, ne is haragudj, de nekem dolgoznom kell, nem érek rá ilyesmivel foglalkozni. Na, szervusz! [Lecsapja a telefont, majd hátradől a székében, bosszúsan:] – Hát, megáll az eszem! Ilyesmivel rabolni az ember drága idejét. És hogy kérlelt! Csak még egy esélyt! Az én zsebemből húzza ki a pénzt, és még ő van felháborodva! Kulturális műsor! Hát persze! Még mit nem! Hah! Mindjárt megüt a guta. De majd én megmutatom, hogy kell ezt csinálni. Margitka!
[Titkárnő berohan.] – Igenis, igazgató úr!
[Igazgató zordan:] – Nem értettem a megszólítást.
[Titkárnő ijedten:] – Igenis, vezérigazgató úr.
[Igazgató ellágyulva:] – Így már mindjárt más. Írja!
[Titkárnő.] – Igenis, máris. [Előveszi a tollat, jegyzetblokkot.]
[Igazgató.] – A kulturális műsorokkal foglalkozó részleget átalakítani, mindenkit kirúgni, új embereket felvenni a helyükre. A részleg ezentúl új szappanoperákat gyárt. Erősíteni kell ezt a műsorfajtát, [papírokat felveszi] a felmérésekből az derült ki, hogy a konkurencia most ezen a téren akar lenyomni. De majd adok én neki!
[Titkárnő.] – Igen.
[Igazgató gyorsan sorolja.] – Máris mondom az új dolgozók paramétereit: fiatal, mondjuk 22 és 25 év közötti, [Felemeli az ujját.] de jelentős szakmai gyakorlattal rendelkező személy, aki nem kíván családot alapítani az elkövetkező harminc évben és, mindenek előtt, munkamániás. Ezenkívül kreatív, megbízható, türelmes, értelmes, legalább két felsőfokú nyelvvizsgával rendelkezik, diplomás... Mit hagytam ki? Semmit. Kérdés? [A titkárnőre néz.] Nincs, remek. Lásson munkához!
[Titkárnő.] – Értettem. [Titkárnő ki.]
[Igazgató hátradől.] – Jaj, Istenem, mindig csak a munka... Az embernek egy szabad perce sincs...
[Telefon csöng.]
– Na tessék! Még ez is! Hogy veszik ezek a bátorságot...
[Felveszi a telefont.] – Halló? [Hirtelen barátságossá válik.] Szevasz Józsikám! ... Hát persze, hogy lehet. Mondjad. ... Hogy a fiadnak ötödszörre sem sikerült az érettségije? Részvétem. ... Szeretne egy kibeszélő showt, amíg nem kap munkát? Hát persze, hogy megoldható. ... És mi lenne az a probléma? ... Hogy nem tud egy összefüggő mondatot elmondani? [Nevet.] Ugyan kérlek! Hát szerinted mire való a súgógép? ... Ja, hogy olvasni se tud... Na, figyelj, holnap 10-re küldd ide, majd meglátom, mit tehetek érte. ... Ugyan ne viccelj, semmiség. Szervusz!
[Dörzsöli a kezét.] – Na, végre valami érdekes, úgyis imádom felfedezni a tehetséges embereket. ... Sőt, éppen jól is jön, az a pénzsóvár senkiházi úgyis fizetésemelést kért, hát majd berakom a helyére, ő pedig mehet ahova akar...
[Titkárnő be.]
– Vezérigazgató úr!
– Tessék?
– Egy úr várja odakint. Beengedhetem?
– Dobja ki.
– De...
[Közbevág.]
– Megmondtam, hogy nem veszek semmit, nem támogatok semmilyen alapítványt [Felemeli az ujját.] és főleg, nem térek meg. Ha jön a Világvége, hadd jöjjön. Én büszkén vállalom a tetteimet, bátran állok az ítélőszék elé. De ha valaki mégis kivetni valót találna az életemben, annak csak meglobogtatok néhány zöld és kék papírdarabot ismert emberek arcképével, és az illető máris jobb belátásra tér. Ez ilyen egyszerű. Szóval?
– Azt mondta, hogy műsorügyben jött.
– Nem, nem fogadok senkit. Jönnek nekem a hülye ötleteikkel, újításaikkal én meg csak ráfizetek. Messze földön híres üzleti érzékem azt súgja, hogy tehetségtelen.
– Na de, miből gondolja, hiszen még be sem jött?
– Hát, látja, éppen ez az. Ha tehetséges lenne, nem szórakozna holmi illemszabályokkal, hanem egyből berontana, levetné magát a szemközti fotelbe, előadná, mit akar, és ha nem kapnék időben észbe, már övé lenne cég. Ilyen emberekre van szükség. Manapság már csak így lehet érvényesülni. Ha nem tiporsz el másokat, hát majd ők tipornak el téged. Én pedig nem kockáztathatok, nem alkalmazhatok egy pipogya embert, ha nem akarok, holnap reggel arra ébredni, hogy milyen hideg van a Margit híd alatt...
– Már órák óta vár, és azt mondta, akár itt marad holnapig is, ha nem hallgatja meg a vezérigazgató úr. Eddig azt mondtam neki, hogy nem tudja fogadni, mert nagyon elfoglalt.
– Miért, maga szerint most nem vagyok az?! [Megenyhül.] Na jó, küldje be, de ha csak időpocsékolás, a fizetésemelést felejtse el egy életre. Világos voltam?
– Világos. Máris szólok neki.
[Titkárnő ki.]
[Szerény kopogtatás.]
– Tessék!
[Belép Petőfi.]
[Szerényen.] – Jó napot kívánok!
– Üdvözlöm, foglaljon helyet. Miben lehetek a szolgálatára?
– Először is engedje meg, hogy bemutatkozzam, Petőfi Sándor vagyok. [Kezet nyújt, igazgató nem.]
– Sándor... Hmmm... [Elgondolkozik.] Ismerős a neve. Várjon, ne mondja meg! [Gondolkozik.] Volt valami beszélgetős műsora a konkurenciánál, ugye?
– Nem, én kérem, költő vagyok.
[Elmereng] – Hmmm... Pedig elég jó műsor volt, gondoltam, én is csináltatok egy olyat, de persze mondanom sem kell, hogy az alapötletet tőlünk lopták. Na de, az már csak múlt, a mi kötelességünk a jelennel foglalkozni, tehát térjünk a tárgyra. Mit is mondott, író?
– Egészen pontosan költő.
– Ja, persze, persze, tudtam, hogy valami ilyesmi. Jó szakma, maga csak ír, mit sem törődve a világgal, nekem meg itt van ez a TV, tele gondokkal. És miket költ, ha szabad kérdeznem?
– Természetesen verseket, de írtam eposzt és egyéb műveket is. Talán nem vagyok szerénytelen, ha elmondom, hogy az 1848–49-es szabadságharcban jelentős szerepet vállaltam, mint költő és katona.
[Elmélyülten:] – Nagyon érdekes... [Hirtelen hangot vált.] Köszönöm, majd értesítjük. [Pakolni kezd, feláll.] Sajnálom, még egy rendkívül fontos tárgyalásom van mára. Örültem a szerencsének.
– De hát még el sem mondtam, hogy miért jöttem magukhoz...
– Ja, hogy van konkrét elképzelése is... Na, látja pont ettől féltem. [Beletörődve visszarogy.] Halljuk, de csak röviden...
– Szeretnék egy emlékműsort készíttetni március 15-ére, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékére.
– Hogy micsodát?!
– Emlékműsort, hiszen közeleg március 15-e.
– És miért?
– Azért, hogy magyar nép méltán együtt emlékezhessen hőseire, akik részt vettek a szent szabadság kivívásában.
– Jó vicc, miért nem szólt akkor, megvettük volna a csata közvetítési jogát. Bár ha jobban meggondolom, nem is rossz ötlet. Lehet, hogy a valóság show-k után errefelé kellene nyitni. Élő csaták élet-halál harccal. Egészen jól hangzik. [Észbe kap] Jut eszembe, hányan haltak meg?
– [Megrökönyödve.] Több százan, de miért fontos ez?
– Sajnálom, ezer alatt nem vállalhatom.
[Felháborodva, megrökönyödve.] – Tessék?!
[Tényszerűen.] – Tudja, vannak a piacnak bizonyos elvárásai. Ha nincs elég akció, vér, halott, akkor az emberek máris a távkapcsoló után nyúlnak, ezt pedig feltétlenül meg kell akadályoznunk, hiszen minden elvesztett néző a konkurenciát erősíti, és a mai kiélezett helyzetben csak egy rossz lépés kell, hogy elveszítsük a nézettségért vívott háborút. Sajnos, Magyarország két részre szakadt, az RTL Klubosokra és a TV2-sökre...
[Felháborodva.] – De kérem, hát hol van a nemzeti büszkeség, a nemzeti hősök iránti tisztelet?!
[Gúnyosan felnevet.] – Micsoda?! Ugyan már! Kinek kellenek nemzeti hősök, amikor itt van nekünk [Meghatódva.] Majka, Pongó, Évi. Kit érdekelnek a kétszáz évvel ezelőtti csaták, ha ma élőben nézhetjük a tévében, hogy ki kivel csatázik a paplan alatt vagy éppen a zuhanyzóban?! Sőt, ha valaki mindenképpen egy nemzeti hősre akar felnézni, akkor itt van neki például Kulcsár Attila. Éveken keresztül milliárdokat sikkaszt, [Felemeli az ujját.] persze főkonzulhelyettesként, aztán kényelmesen kimegy Bécsbe, fogad egy jó ügyvédet maga mellé, és már nem is bűnös, sőt, a végén még a magyar állam fog neki kártérítést fizetni, hogy zaklatni merészelték...Nos, azt hiszem, rá joggal mondhatjuk, hogy tud élni...
– Na jó, de...
[Csitítva.] – Figyelj rám Sanyikám, ugye nem baj, ha tegezlek? Sokkal jobb ötletem van ennél. Mivel vannak kapcsolataim a zenei világban is, akár kiadhatnánk egy CD-t, amin a költeményeidet énekled el. A jövő héten már a toplisták tetején leszel, remélem, vannak szerelmes verseid, ha nem, az sem baj, akkor gengszteresre vesszük a figurát. De ha véletlenül tudsz énekelni, semmi gond, esetleg kaphatsz egy délutáni kibeszélő show-t, ahol az emberek verik egymást. Mit szólsz?
– Nem, köszönöm, nagyon megtisztelő, de én nem ezért jöttem.
[Sértődötten.] – Jó, ha nem, hát nem.
[Feláll széttárt kezekkel az égre mered, ünnepélyesen.] – Én azért vagyok itt, hogy március 15-én Magyarország méltán megemlékezhessen hőseiről, a felkelőkről, akik életüket áldozták a hazáért, a politikusokról, akik szembeszállván a zsarnoksággal, életükkel fizettek az olyannyira áhított szabadságért.
– Ugyan, Sanyikám, ez ma már senkit sem érdekel. Legfeljebb akkor, ha az egyik politikusról kiderül, hogy azelőtt besúgó volt, például beszervezték a Habsburgok, ő pedig titkos jelentéseket írt mindenkiről, amiket ma elő lehet venni, és rá lehet bizonyítani az illetőre, akárhogy is tagadja a múltját.
– A magyar nép összefogott és...
– Azok az idők már régen eljártak, ma már nem fog össze senki senkivel, együtt legfeljebb árkot szoktak ásni, és csak ritkán temetik be, de akkor is csak azért, hogy rá lehessen fogni a másikra, hogy még az árokásást is elrontja.
– A politikusok egyetértésben vezették a népet a forradalom felé...
– Hát, manapság a politikusok csak abban értenek egyet, hogy a másik hazudik... Arról meg, hogy hova vezetik a népet, jobb nem is beszélni...
– De hát, pont nekik lenne feladatuk összetartani a nemzetet...
– Politika... Ugyan! A politika már régen nem az ország irányításáról szól, hanem a hatalomról és a pénzről, ahogy manapság minden.
– De hát, Magyarország végre szabad, és senki sem becsüli meg? Hát ezért áldozta annyi ember az életét, ezért lelkesedtünk annak idején? Ezért választotta annyi ember az elnyomás helyett inkább a halált? Ezért harcoltak egyemberként a magyarok az egyszerű parasztoktól kezdve a leggazdagabb bárókig? Talán az egész életem tévedés lett volna, és egy olyan ügyért álltam ki, ami csak az akkori embereknek jelentett valamit is? Nem, ez nem lehet... Ezt nem tudom elhinni...
– Igen, szabadok vagyunk, de tudod, az ember már csak ilyen. Hálátlan. Amíg nincs meg valamilye, vágyakozik utána, amikor pedig örülhetne neki, már nem érdekli, újabb célt tűz ki maga elé, elfelejti megköszönni azoknak, akik megküzdöttek érte. Az utókor hálátlan. Ami ma még elérhetetlen cél, azt ha holnap elérjük, holnapután már el is felejtettük, legyen szó akár csak egy néhány forintról vagy egy egész nemzet szabadságáról...
Gondolod, hogy van ma még olyan ember Magyarországon, aki március 15-én hálás szívvel, büszkén gondol rátok? Nem hiszem, hogy túl sokan lennének.
– De ez borzasztó...
[Megrántja a vállát.] – Lehet. Mert hát, mit jelent ma egy nemzeti ünnep, akár egy március 15-e? Az emberek örülnek, hogy egy nappal több a hétvége, előző nap meghallgatják a megemlékezést, amin általában halálra unják magukat, aztán gyorsan hazamennek, mondván, hogy "ünnep előtt azért nem dolgozzuk ki a munkaidőt", aztán másnap alszanak, esznek, isznak, [Felemeli az ujját.] persze szigorúan csak az ünnep tiszteletére, és korán lefekszenek aludni, mivel a tévében úgyis csak ünnepi műsorok vannak. Tudod, Sándor, ami van azt soha nem becsüljük meg, és ez nagy hiba. Ha külföldön járunk, örülünk minden egyes elcsípett magyar szónak, de itthon viszont a nemzeti ünnepeinket sem értékeljük. Ha, mondjuk, holnap az Európai Unió betiltaná a nemzeti megemlékezéseket, egyből nagy tiltakozás lenne, és mindenki felháborodna, egyből fontossá válnának az ünnepek. Ez már csak így van.
– De hát ez nem lehet! Maga bizonyára túlságosan sötéten látja a helyzetet. Az emberek nem süllyedhettek ilyen mélyre az igénytelenség és az erőszak feneketlen mocsarába...
– Nem hiszed? Hát akkor ezt nézd. [Kiszed a fiókból néhány újságot.]
[Petőfi beleolvas.]:
– Külföld: George Bush amerikai elnök bejelentette, hogy háborút indít az USA ellen, mivel biztos forrásokból értesült, hogy az Egyesült Államok tömegpusztító fegyvereket rejteget, amivel a világ békéjét veszélyezteti.
[Lapoz.]
– Belföld: Adolf László szélsőjobboldali politikus könnyek között jelentette be, hogy nagynénje besúgó volt a rendszerváltás előtt. Iljics József szélsőbaloldali politikus könnyek között jelentette be, hogy egyetlen családtagja sem volt besúgó az előző rendszerben.
[Továbblapoz.]
– A Való Testvér 60-ból ismert Nóri szakított barátjával, az 59-edik részből ismert Józsival, és elmondása szerint, ezentúl inkább leszbikus lesz.
[Ijedten továbblapoz.]
– Brutális kegyetlenséggel élve feldarabolta és megette anyját. Következő számunkban 5 oldalas exkluzív interjút olvashatnak a kegyetlen sorozatgyilkossal, aki büszkén vállalja tettét, sőt tervezi egy CD megjelentetését is, amire áldozatai nyögéseit rögzítette.
[Kiesik a kezéből az újság.]
– Ez nem lehet.
– Dehogynem. Erre van igény. Az emberek zabálják az ilyen sztorikat. Erőszak, szex, botrány ezek a bűvös szavak, ezek kellenek ma. A kultúra ideje lejárt. Elavult, az emberiség félrerúgja és átlép rajta, mintha soha nem is lett volna fontos, mintha mi sem történt volna. [Gyorsan sorolja.] Árvíz, földrengés, hurrikán, járvány, háború, terrortámadás, emberrablás, lakástűz, bozóttűz, erdőtűz, légi katasztrófa, baleset, gyilkosság, leszámolás, maffiaháború?! Kigyulladt, felrobbant, meghalt?! Ez a lényeg. Ezek kellenek ma, és semmi más. A többi nem érdekes. A néző minden egyes balszerencséről tudni akar, és ha mi megadjuk neki, akkor ő hálás lesz érte, és legközelebb is minket néz.
– De csak vannak olyan emberek, akiknek ez nem tetszik, és szót emelnek ellene...
– Persze, hogy vannak ilyenek. Õk felháborodottan verik az asztalt, hogy ezt nem lehet tovább tűrni, aztán este hazamennek, leülnek a TV elé, és ugyanúgy végigizgulják a kiszavazó show-kat, mint más tisztességes ember, a híradó közben kényelmesen megvacsorázgatnak, két frontális ütközés között nagyot húznak a sörükből, álmélkodnak a világ másik részén pusztító háborúkon, közben számolják a halottakat, és az életveszélyes sérülteket, majd a híradó végén megjegyezik, hogy "na, ma sem történt semmi érdekes", és máris várják a következő műsort, hogy vajon a maffiafőnök fejbelöveti-e áldozatát, vagy csak simán agyonvereti, majd a film végén jóleső érzéssel bújnak be a jó meleg ágyba és elégedett mosollyal az arcukon alszanak másnap reggelig.
– Tehát jól értem, hogy ez a világ csak az erőszakról és az igénytelenségről szól?
– Nem, közel sem. A hatalom és a pénz is nagyon fontos. De ne félj. Már nem sokáig kell kibírni. Az emberiség ugyanis feltalálta az atombombát. Ha fel tudjuk robbantani a Földet, csak idő kérdése, hogy meg is tegyük. Egy villanás és...
[Felkiált.] – Nem! Ne is folytassa. Úgy látom, hogy rossz helyre jöttem, ezek szerint a televízió a Gonosz szolgálatában áll.
– Sajnos, ki kell, hogy ábrándítsalak, itt nem csak a TV-kről van szó. Látom, szavakkal nem tudtalak meggyőzni, még mindig nem hiszel nekem, azt gondolod, túlzok, hát, akkor lásd a saját szemeddel, hogyan emlékezik március 15-ére az általad oly nagyra becsült nép. Mivel említetted, hogy a politika milyen fontos, kezdjük talán éppen ezzel.
[Csettint, ahol ülnek, elsötétül (Szín1), a másik oldal (Szín2) kivilágosodik. A kivilágosodott színen két oldalt kisebb csoportosulás, elmélyülten hallgatják Politikus1-et és Politikus2-t.]
[Jobb oldalon: Politikus1 sámlin áll, szónokol.] – Tisztelt hölgyeim és uraim, mint tudjuk, március 15-e régóta a jobboldal legnagyobb ünnepe, amikor a polgári tömegek együtt ünnepelhetik szabadságukat. Tévedés, hogy Petőfi Sándorék liberális eszméket képviseltek, hiszen mindannyian a nemzetért harcoltak, konzervatív gondolkodású hősök voltak. A következő választásokon mi is úgy fogunk harcolni, mint Petőfiék annak idején. Ha kormányra jutunk, március 15-e napját 24 óra helyett 48 órássá tesszük, hogy a polgári Magyarország méltán emlékezhessen hőseire.
[Bal oldalon: Politikus2 ugyanúgy sámlin áll, szónokol.] – Kedves barátaim! Mint tudjuk, március 15-e régóta a baloldal legnagyobb ünnepe, amikor a liberális tömegek együtt ünnepelhetik szabadságukat. Ezúton szeretném bejelenteni, hogy a jövő évi költségvetésben március 16-a is munkaszüneti nap lesz. Sőt, amennyiben a következő választáson is mi nyerünk, egész márciust ünnepnappá nyilvánítjuk, hogy a liberális Magyarország méltán emlékezhessen hőseire.
[Szónokok lelépnek a sámliról, és fenyegetően közelednek egymás felé.]
[Politikus1] – Tehát, mint mondottam 15-e a jobboldal legnagyobb ünnepe.
[Politikus2] – Persze, csak azért, mert a jobboldal kisajátította magának, de ez eredendően a mi ünnepünk...
[Politikus1] – Igen, ezt próbálja bemagyarázni a baloldal az embereknek... Csakhogy, mi tudjuk, hogy ez egy konzervatív ünnep.
[Politikus2] – Tehát liberális...
[Politikus1] – Konzervatív!
[Politikus2] – Liberális!
[Felváltva, egyre hangosabban és gyorsabban.]
[Petőfi felkiált.] – Nem, ezt ne. [Második szín elsötétül, első újra világos.]
– Látom, tényleg igaza volt, a politika nemhogy összekovácsolja a nemzetet, hanem inkább egymás torkának ugrasztja az embereket. De talán a civilek méltán megemlékeznek a forradalomról...
– Jó, lássuk akkor őket... [Csettint, ahol ülnek, elsötétül, a másik oldal kivilágosodik.]
[Munkások beszélgetnek.] – Hú, mára vége a melónak. Jut eszembe, holnap március 15-e. Ünnepnap lesz, hála a jó égnek, végre nem kell dolgozni.
[A másik dörzsöli a kezét.] – Elmegyünk a sarki kocsmába, megnézzük a meccset, aztán jól berúgunk. Oké?
– Naná. Úgyis most kaptam fizetést, meg kell ünnepelni valamivel. Szólok a Józsiéknak is.
– Nem fog az asszony balhézni?
– Maj’ jól helyre teszem, aztá’ nézhet.
[Petőfi közbevág.] – Nem. [Második szín elsötétül, első újra világos.]
– Jó, úgy látszik, az embereknek maguktól tényleg nem jut eszükbe. De a munkahelyeken minden bizonnyal méltán megemlékeznek... Hiszen ott központilag van szervezve, a főnökök biztosan gondoskodnak róla...
– Tessék! [Csettint, ahol ülnek, elsötétül, a másik oldal kivilágosodik.]
[Műsorvezető.] – Most pedig hallgassuk meg a szakszervezet vezetőjének ünnepi beszédét.
[Taps, vezető kilép a tömegből.]
[Nagyon lassan, szinte szóról-szóra.] – Kedves dolgozók, tisztelt kollégák! Engem ért az a megtiszteltetés, hogy beszédet mondhatok ezen a jelentős ünnepen. Ez az ünnep március 15-éről szól, nem március 14-éről, sem március 16-áról, hanem 15-éről. Március 15-éről, a napról, amelyen hőstettet vittek végbe, a mi hőseink. Hőseink hőstettet. Nagyon nagy, szinte emberfeletti hőstettet. Õk beírták magukat a történelem hatalmas és végtelen könyvébe, de nemcsak oda, hanem a mi szívünkbe is beírták magukat, méghozzá örökre. Örökre, hiszen soha nem felejtjük el tetteiket. Szívünkbe, minden magyar ember szívébe. Õsszel a falevelek lehullanak, de az ő emlékük mindig fényesen fog tündökölni, akár a Nap. Hát most emlékezzünk őrájuk. Emlékezzünk, hogy milyen emberfeletti cselekedetet vittek végbe. Milyen elképesztően nagy hősök voltak. Õk. Mindnyájan. Köszönöm. [Taps.]
[Második szín elsötétül, első újra világos.] [Petőfi] – Nem, nem ez sem. Talán az értelmiség... Hátha ők többet tudnak a forradalomról... Hiszen az értelmiség a társadalom krémje.
[Igazgató.] – Rendben, például egy iskola megfelel?
– Igen.
– Tessék!
[Csettint, első szín elsötétül, második újra világos.]
[Érettségi. Tanárok ülnek, diák velük szemben, elnök nyújtja a tételeket.]
– Húzzon egyet.
[Diák húz, megnézi.] – Petőfi Sándor forradalmi költészete.
– Akkor, ha lenne kedves néhány szót szólni erről a témáról...
[Nagy zavarban.] – Igenis, máris. Õőőő... Petőfi Sándor... Hmm... Petőfi Sándor 1948-ban született.
[Halálos nyugalommal.] – Ez így nem egészen helyes.
– Jaj, bocsánat 1948-ban a forradalom volt.
– Ugorjunk talán száz évet.
[Értetlenül.] – 2048?
– Visszafele gondoltam.
– Ja, bocsánat 1848. Elnézést. Akkor elkezdeném újra. Szóval, Petőfi Sándor...
[Petőfi felkiált.] – Nem! [Második szín elsötétül, első újra világos.] Nem akarom tudni! Elég volt. Egyáltalán jó helyen járok? Ez Magyarország? Ez lett az én népemből? A magyarokból, akik olyannyira áhították a szabadságot, kétszáz év elteltével a dicsőséges forradalom után már nem is emlékeznek hőseikre? Nem, ez nem lehet...
– Ugyan, Sándor! Szerintem, jobb, ha elfelejted ezt az egész csihipuhit. Régen volt, talán igaz sem volt...
[Felháborodva felugrik.] – Ezt kikérem magamnak! Így beszélni 1848-ról, amikor a magyar nép összefogott, hogy lerázza magáról a Habsburg-igát. Most már látom, hogy nem volt értelme ide eljönnöm, magukat csak a pénz érdekli, semmi más. A kezükben lévő hatalommal csak egy tollvonásukba kerülne, hogy a magyarok újra méltóvá váljanak őseik szelleméhez. Nem, nem. Elég volt. Kérem, tekintse úgy, hogy itt sem voltam. Ezt nem tudom elhinni, kell lennie még valakinek, aki visszafordítja ezt az őrült világot. Megyek, és felkutatom, ha addig élek is. Csak az a kérdés, hogy hol fogom megtalálni? [Gondolkozik, majd az igazgatóhoz fordul.] Ha jól tudom, van még néhány televíziós csatorna, ugye?
[Halálra váltan.] – Igen, de... de mit akar csinálni?
– Természetesen elmegyek ezzel az ajánlattal a konkurenciához is, hátha ott fontosabbak az általam képviselt értékek. Viszontlátásra! [Kilépne.]
[Felugrik.] – Ne, ne, kérem várjon! Meggondoltam, lehet, hogy mégis tudok helyet szorítani a műsorának...