Ez az írás egy esszé a háziállatok kommunikációjáról, a Szemiotika című tantárgyhoz készült beadandóként...
A házi kedvencek minden ember életében meghatározó szerepet töltenek be, a legtöbb esetben szinte már vagy gyakorlatilag is a család részét képezik, családtagnak tekintjük őket. Rengeteg fajta állatot tarthatunk otthon, függően a lakás, illetve a ház méreteitől. A klasszikus háziállatok régóta a kutya és a macska, de a különböző rágcsálók is közkedveltek, gondoljunk csak a hörcsögre, tengerimalacra, azonban a halakról és a kisebb hüllőkről sem szabad elfelejtkezni.
Ahogyan az emberek, a kedvencek is kommunikálnak egymással, illetve velünk, de beszéd híján a testük jelzéseivel, szagokkal, speciális hangjelekkel kénytelenek kifejezni szándékaikat. Ebben az írásban főleg a klasszikus háziállatok, a kutya és a macska kommunikációjáról lesz szó, ezek jellemzőit, jeleit vizsgálom.
A kutyák az emberi nyelv töredékét értik csak meg, a kutatások szerint egy átlagos kutya 20-30 szót ismer, de a legintelligensebbek sem tudnak többet 80-nál. Azonban, ha jobban belegondolunk, ezzel a néhány szóval, pontosabban utasításokkal és tárgyak megnevezésével is minden szituáció megoldható. Csányi Vilmos etológus Bukfenc mindent tud... című művében ezt egy családmodell alapján mutatja be, ahol este a férj hazamegy, és otthon a felesége fogadja. A férj csak rámutat a különböző tárgyakra (vacsora, sör, ágy stb.) és néhány alapigével (Gyere!, Hozd! Ne!, Fekszik! stb.) az egész estét képes irányítani, anélkül, hogy bonyolult mondatokat kellene szerkesztenie. Természetesen ebből a "párbeszédből" kimaradnak az összetettebb érzelmek, megfosztva a nyelvet attól a különleges konstrukciós képességétől, hogy egy új, képzeletbeli világot építsen fel a fejünkben.
A háziállatok testbeszéde is fontos szerepet játszik a kommunikációban. Azonban a különböző fajoknak eltérő jeleik vannak, így egymást nem értik meg, ráadásul a helyzetet tovább bonyolítja, hogy ugyanaz a jelzés két ellentétes dolgot jelenthet a különböző állatok szemszögéből.
Jó példa erre a kutya és macska közötti ellentét. Ha az ősi ellenségeskedést sikerül is legyőzniük, például mert együtt nőttek fel, a másik testbeszédét sokszor félreérthetik. A farok csóválása a kutyáknál az öröm, az izgatottság jele, tehát a pozitív belső állapot kifejeződése, míg a macskák farkcsóválása az idegesség, a harag jele, ami egyértelműen negatív megnyilvánulás. Így ha egy kutya farkcsóválást lát, könnyen félreértheti a másik szándékát, ő barátkozni szeretne, a macska azonban támadó szándékot fog látni a gesztusban, és az egyébként is kényes viszony máris felborult. A hirtelen mozdulatok pedig a kutyában felkeltik a vadászösztönt, és a félreértésből pillanatokon belül élet-halál harc lesz.
A testbeszéd azonban remekül működik azonos egyedek között, gördülékeny és csak ritkán érthető félre. Csányi Vilmos megfigyelése szerint kutyái még tolmácsolásra is képesek. Amikor családjukhoz került egy új eb (Jeromos), Bukfenc, aki már ismerte gazdája minden rezdülését, tolmácsként kezdett működni Csányi és az új kutya között. Mivel a kiskutya még nem ismerte a gazda jelzéseit, ezért Bukfenc tanította. Csányi megfigyelte, hogy eleinte csak Bukfenc figyelt az utasításokra, Jeromos pedig feszülten Bukfencre koncentrált. Amikor elhangzott az utasítás, az öreg kutya gyakorlatilag lefordította, "elmagyarázta" a szituációt a kicsinek.
Később Csányi azt tapasztalta, hogy a fiatal kutya egyre kevésbé figyel a másikra, hanem inkább már az utasítást adó személyre összpontosít. Csányi megjegyzi, hogy néha azért előfordultak félreértések, ilyenkor Jeromos méltatlankodva csaholt Bukfencnek, hogy "...de hát azt mondtad, hogy azt mondta...", azonban az idő múlásával végül Jeromos is teljesen megtanulta a szokásokat, és nem volt szüksége többé tolmácsra.
A kutyák kb. 10 hangjelzést ismernek, ehhez képest a macskák majdnem 100 félét használnak. A kutatók megfigyelései szerint a mélyebb és hosszabb hangok általában az állat türelmetlenségét, bosszúságát fejezik ki, például ha a macska ételt kér.
A jól ismert doromboló hang az állat elégedettségét fejezi ki, azonban a megfigyelések szerint néha fájdalom esetén is ilyen hangot hallat. Ennek az az oka, hogy a dorombolás visszahat a macskára is, egyrészt megnyugtatja, másrészt, feltételezések szerint a dorombolás hangrezgése jótékony hatással van a csontok és a szervek gyógyulására. Továbbá, az anyamacska is gyakran dorombol a kölykeinek, akik hasonlóan viselkednek a szoptatás közben. Sok elmélet létezett arról, hogy ez a speciális hang hogyan jön létre, a legújabb kutatások azt valószínűsítik, hogy a gége ritmikus impulzusai hozzák létre. A dorombolás csak a házi macskára jellemző, a vadon élő társaik ritkábban kommunikálnak hangjelzésekkel, mert rejtőzködő életmódjuk miatt inkább a szagokat és a testbeszédet részesítik előnyben. Így például a tigrisek csak kiskorukban dorombolnak, felnőve már nem.
A macska dorombolás közben tud nyávogni is, illetve pihenés közben sem szűnik meg a hang, csak akkor, ha elaludt.
A macskák veszély esetén morognak vagy fújnak, ami az ellenség elriasztását szolgálja, ilyenkor felborzolják a szőrüket, és testüket kissé oldalt fordítják, ezzel is növelve a méretét, hogy nagyobbnak és erősebbnek látsszanak. A hátracsapott fülek szintén az agresszivitás jelei.
A macskák csipogó, csiripelő hangot adhatnak, amikor a zsákmányt próbálják becserkészni, illetve ennek egyik fajtájával üdvözlik egymást. Ezt a speciális hangfajtát a tigrisek is használják.
Az üdvözlő gesztusok közé tartozik az orrok összeérintése vagy egymáshoz való közelítése is, melyet gyakran követ az arcélek vagy a fejtető, esetleg a testek oldalsó részének egymáshoz dörzsölése, amely a szeretet és a ragaszkodás jele. Ez utóbbit a macska az álló illetve ülő helyzetben levő emberek esetében a lábszárhoz illetve a mellkashoz való dörgölőzéssel helyettesítheti. A lábszárához való dörgölőzés jelentheti azt is, hogy a macska enni szeretne (ezt általában nyávogással is jelzi). Mivel az állat fejének oldalsó részén illatmirigyek találhatók, ez a gesztus egyben illatcserével is jár, így terület vagy tulajdon megjelölési szerepet is betölt.
Az egymáshoz közel álló macskák néha nyelvükkel ápolják egymás bundáját, esetenként gazdájukat is nyalogatják, mellyel szintén összetartozásukat, társukkal való törődésüket nyilvánítják ki.
A boldog macska kedvenc alvóhelyén vagy gazdája ölében elhelyezkedve, lábaival dagasztó mozgást végez, mely során karmait folyamatosan kiereszti és behúzza. A mozgássort, amely akár tíz percig is eltarthat, rendszerint dorombolás és esetenként a gazdához való dörgölőzés kíséri. Mindez abból az ösztönös mozgásból ered, amellyel a kismacska anyja emlőit próbálja a tej kibocsátására serkenteni. Az újszülött korukban emberek által táplált példányokból néha hiányzik ez a reflex.
Az undor kifejezésére a macska egy (vagy egymás után több) mancsát felemeli és megrázza. Ez általában akkor történik meg, ha vízbe lépett. Kellemetlen szag vagy íz esetén fejrázás és prüszkölés is jelezheti ugyanezt.
Ha a macska az oldalára dől és fekve marad, az behódolást is jelezhet - ami rendszerint harc vagy játék közben fordulhat elő. Ez a testhelyzet egyben annak kinyilvánítása is, hogy az állat nem igényel további figyelmet. A behódolást álló helyzetben a leeresztett fej is jelezheti, ahogyan az a kutyáknál is megfigyelhető.
A pislogás a bizalom vagy a vonzalom kifejezésére szolgálhat. A macskák ezzel viszonozzák ha a gazdájuk rájuk szegezi, majd behunyja és kinyitja a szemeit. Ez a gesztus egyben az intelligencia megnyilvánulásaként is felfogható; ugyanis azt bizonyítja, hogy a macska képes egy idegen faj testrészét beazonosítani és saját anatómiájának megfeleltetni.
A kutyák is használnak hangjelzéseket, ezek a morgás, a nyüszítés, a vonyítás, az ugatás különböző változatai. A kutya őse, a farkas ezzel szemben egyáltalán nem ugat. Ennek magyarázata, hogy a feltételezések szerint az ugatás a kutyákban az emberi beszéd hatására alakult ki. Csányi Vilmos szerint a "kutyák embernek érzik magukat", innen eredeztethető az ugatás kialakulása, ami a beszédet szimbolizálja. Ennek az elméletnek az alátámasztására hozza egyik példaként, hogy "ha kiskutyák és szelíd farkaskölykök választhatnak kutya és ember között, akkor az utóbbiak kivétel nélkül a kutyákat választották, míg a kutyák minden esetben az embert. A legtöbb állat veleszületett képessége, hogy felismeri a fajtársát, ezért ezt a választást csak úgy tudom értelmezni, hogy a kutyák az emberben a fajtársat látják.".
Más kísérletekben megfigyelték, hogy az ember által felnevelt rókák is bizonyos idő után ugatáshoz hasonlító hangot kezdtek hallatni, ami szintén a beszéd utánzásának tekinthető.
A kommunikáció mindennapi életünk része, nincs ez másképpen az állatoknál sem. A háziállatok az évszázadok során sok tekintetben alkalmazkodtak az ember környezetéhez, megtanultak az emberrel együtt élni, elfogadták az ebből származó hátrányokat, az előnyökért cserébe. A fajok intelligenciájától függően megértik az ember szándékait, és ha figyelünk rájuk, mi is megérthetjük őket...
Irodalomjegyzék:
Csányi Vilmos: Jeromos, a barátom, Budapest, Vince Kiadó, 2002.
Csányi Vilmos: Bukfenc mindent tud..., Budapest, Vince Kiadó, 2002.
http://www.wikipedia.hu: Kutya, Macska című szócikkek