A Kritikus Tömeg - Critical Mass

Hatalmas kerékpáros forgalomban törünk előre egyik barátommal a budai bicikliúton, célunk, az újpesti rakpart felé. Onnan indul négy órakor a Critical Mass nevű kerékpáros felvonulás, amelyet a Föld napján a világ számos pontján megrendeznek, többek között Budapesten is, de a kezdeményezéshez vidéki városok is csatlakoznak szép számmal. A cél a figyelemfelhívás a biciklis társadalomra, a városi kerékpározás népszerűsítése. A mozgalom néhány év alatt hatalmas népszerűségre tett szert, ilyenkor több tízezer kerékpáros indul útnak, hogy ott legyen a rendezvényen.

Hősiesen küzdünk a tömeggel, hasonló érzés, mint a péntek délutáni csúcsforgalom autóval, csak itt még az a biztonságérzet sincs meg, hogy szabályok szerint zajlik a közlekedés. A felfestett vonalakat mindenki csak jelzésértékűnek tartja, a szembejövők gyakran a mi sávunkból húzódnak félre, ráadásul ezek az utak nagyon szűkek, így a szabályosan közlekedők is csak néhány centire húznak el mellettünk, nem beszélve a szabálytalankodókról. Tovább nehezíti a dolgunkat, hogy a gyalogosok is ugrálnak, fényképeznek, a külföldiek csodálkozva néznek minket: „Magyarországon mindenki biciklivel jár?!”.

Mire a Margit-hídhoz érünk, már úgy zúg a fejem, mintha három órát autóztam volna. Felkapaszkodunk a hídra, ahol már hatalmas a tömeg, csak lépésben tudunk előre jutni, a jó idő nem csak a bicikliseket hozta ki a környékre, hanem a kirándulókat is, sokan a Margitsziget felé veszik az útjukat. Itt tárul először a szemünk elé a hihetetlen látvány: az újpesti rakpart megbénult, de most nem az autóktól, hanem a kerékpároktól.

Ameddig a hídról ellátni, alattunk hömpölyög a tömeg, de a nézelődők is rengetegen vannak, alig férek oda a híd korlátjához fényképezni.

Levergődünk a hídról, és csatlakozunk a menethez. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy beállunk az emberek közé, mert a rakpart keresztmetszete sok helyen túl szűknek bizonyul, így jó esetben is csak lépésben tudunk haladni, sokszor meg kell állni, mert a biciklisek nem férnek el egymástól.

Sokan menekülőre fogják, a rakpartról felvezető lépcsőkön cipelik fel a kerékpárjukat, hogy fent folytassák az utat, remélik, ott talán tudnak haladni.

A szűkebb részek után meglódul a menet, következik a Parlament előtti szakasz, ahol különös dolog történik. Éppen elégedetten vetek egy pillantást a szépen felújított épületre, amikor mögöttem valaki kiabálni kezd: „Gyere ki!”. Hirtelen nem is értem a szituációt, de a tömegből néhányan kapcsolnak, és valaki csak viccből, valaki pedig meggyőződésből kiabál egy-egy „Gyurcsány, gyere ki!”-t vagy a tisztelettudóbbak egy „Feri bá’, jöjjön ki!”-t.
Végtelen csömört érzek, hogy ezen a szép vasárnap délutánon, gyönyörű napsütésben, több ezer mosolygó embert látva is egyeseknek Gyurcsány jut az eszébe. Ismét bebizonyosodik, hogy vannak emberek, akik Gyurcsánnyal kelnek és Orbánnal fekszenek, akiknek nem áll másból az életük, mint a politikából. Nyilvánvalóan közéjük tartoznak a véletlenül pont „Justice for Hungary” pólóban megjelenők, illetve a magyar zászlóval felvonulók, ők azok, akiknek már teljesen mindegy, csak tömegrendezvény legyen. Hiába a Critical Mass szervezőinek szinte már görcsös elhatárolódása a politikától, vannak emberek, akikre nem lehet hatni...
Ebbe a kategóriába tartoznak a magukat önállósított biciklisek is, akik nem törődve semmilyen szervezővel, szinte direkt ott mennek, ahol nem szabadna.
Az Erzsébet-híd után, a 2-es villamos betonterelővel van elválasztva az úttól, a szervezők mindenkit figyelmeztetnek, hogy ne menjenek fel a sínekre, mert a villamos most is jár, de előttünk egy BMX-es lazán átugrat a terelőn, és a döbbent szervezőkislány mellett húz el, aki meglepetésében csak annyit tud hebegni, hogy „lécci ne...”.
Egyébként a tömegben a közlekedési morál erősen hasonlít az egyiptomi autóvezetési kultúrára, vagyis, ha egy helyen egymás mellett két jármű férne el, akkor oda pillanatokon belül legalább négy darab fog betolakodni.
A menet felkanyarodik a Petőfi hídra, az út szélén lévő kocsmák már most megteltek, sokan megerőltetőnek találták az emelkedőt, így inkább leültek erőt gyűjteni egy sör mellé.
„Hát, a KRESZ szerint inni nem nagyon szabadna...” kezdeném magasröptű eszmefuttatásomat, de mellettem tekerő barátom közbevág: ”Ugyan, hol van ilyenkor a KRESZ?!” És igaza van, rájövök, hogy a szőrszálhasogatásnak itt nincs helye...
Sajnos, az emberek nem csak a KRESZ-t mellőzik nagyvonalúan, hanem a bukósisakot is. A kampányok ellenére a megjelenő biciklisek elenyésző hányada hord fejvédőt, ami azért szomorú, mert a halálos balesetek 75 %-a fejsérülés miatt következik be...
A szervezők tiszteletreméltó erőfeszítéssel próbálnak minél kevesebb kellemetlenséget okozni a „civil” lakosságnak, a nagyobb zebráknál megállítják a sort, ha valaki gyalogosként át akar kelni az úton. Az ő segítségük nélkül esélye se lenne az illetőnek átjutni a másik oldalra, mert a tömeg dinamikája lesöpör mindenkit az útról, így én is gondban vagyok a fényképezéssel, mert csak az út szélén tudok megállni, a sor közepén még a kisebb kikerülési manőverek is életveszélyesek, annyira szorosan haladnak egymás mellett a felvonulók.
A szervezők erőfeszítései ellenére a megállított autósok sokszor elvesztik a türelmüket, látom, hogy az egyik kereszteződésnél egy taxis vitatkozik a forgalomirányítóval. Mikor megtudja, hogy az út még legalább egy óráig le lesz zárva, mérgében elfúló hangon felkiált: „de hát ez egy gyilkosság!”.
Máshol egy rendőr próbálja csitítani a kedélyeket, a feltartott autós reklamál, láthatóan az összes felvonulásból elege van egy életre. „...ekkor a biciklisek vonulnak fel, akkor a parasztok jönnek a traktorral, amakkor meg a faszom tudja kik zárják le a várost, hát hogy van ez?!” vágja a rendőr fejéhez, de a választ már nem hallom, mert elnyomja a kerékpárcsengők és az üdvrivalgás zaja...
A menet lekanyarodik az Attila útról, majd beér az alagútba, és itt mindenki csengetni, illetve kiáltozni kezd, régi megfigyelésem, hogy a visszhangos helyeken az emberek rögtön kényszert éreznek az akusztika kipróbálására... Persze az öröm érthető, hiszen nem mindennapi élmény az alagút közepén tekerni villogó biciklilámpák erdejében, amikor hétköznap ide még a gyalogosok sem merészkednek be.
Áthaladunk a Lánchídon, menet közben kerékpárra alig hasonlító szerkezeteket látunk, van itt a bringóhintóhoz hasonlító járműtől kezdve, a monociklin keresztül, a hangszórókkal felszerelt guruló „bódéig” minden. A felvonulók simán szóba elegyednek egymással, kölcsönösen elcsodálkoznak egymás masináin, barátságosan viccelődnek a másikkal, egyszóval, mindenki jól érzi magát.
Végigmegyünk az Andrássy úton, majd a Hősök terét elhagyva beérünk a PECSA melletti füves részre. Itt már áll egy régi Ikarus busz, ami előtt a sátorponyvából összeeszkábált színpadon a műsorvezető szórakoztatja a már megérkezetteket, illetve a mellett lévő DJ-pultból néhány lelkes zenész különböző hangokat csihol ki, amit az alkoholmámorban fetrengők akár még zenének is gondolhatnak.
Most érzem először, hogy elfáradtam, leülök a fűbe, és nézem a tömeget. Olyan érzésem van, mintha valami szabadtéri koncerten lennénk, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról jut eszembe, valahogy így nézhetett ki az is, csak ennek a rendezvénynek jóval pozitívabb üzenete van.
A javarészt fiatalokból álló kisebb csoportok a ledöntött bicikli mellett heverésznek, élvezik a napsütést, néha-néha összenevetnek a műsorvezető beszólásain, „ez tuti be van szívva”, mondják, és elégedettek a sorsukkal, hogy nem kell mással foglalkozniuk, mint azzal, hogy süt a nap és a mikrofonban óbégató ember részeg.
Ráérős nyugodtság telepedik az emberekre, még a tömegben megbúvó frissítőt áruló néni is álmosan néz maga elé, de rendületlenül állja a vásárlók rohamát, hiszen ő nem szórakozni jött, hanem dolgozni.
Megjelennek az ilyenkor megszokott aktivisták is, szórólapokat, verseket osztogatnak a Föld megmentéséről, a környezetvédelemről.
Eközben a műsorvezető bejelenti, hogy hamarosan indul a visszaszámlálás az est fénypontjáig: a bicikliemelésig. (Ez a mozdulat a nemzetközi mozgalom jelképe: az emblémán látható stilizált figura kerékkel fölfelé a magasba emeli kerékpárját.)
A tömeg felbolydul, mindenkin izgatottság lesz úrrá, valaki felkiált: „Apa, kezdődik!” A bekiabálást általános derültség követi, a reklám kitalálója valószínűleg büszkén kihúzná magát, ha hallaná. Persze ki tudja, lehet, hogy ő is itt heverészik valahol a fűben, és mosolyog a média mindenható erején.
A műsorvezető teljes átéléssel hecceli az ötvenezres tömeget, pedig szónoki képességei nem nagyon terjednek túl a „három... kettő... egy és háromnegyed...” régi poénján, de ha az emberek sokan vannak vagy sokat ittak, esetleg mindkettő, akkor mindegy nekik, hogy ki milyen ékesszólással rendelkezik.
Megkezdődik a visszaszámolás utolsó szakasza, és néhány másodperc múlva nagyjából ötvenezer bicikli mutat az ég felé, bármerre nézek, csak kerékerdőt látok, döbbenetes látvány. A produkció néhány perc múlva megismétlődik, majd az eufória alábbhagy, és a tömeg lassan, de elégedetten oszlani kezd. Kisebb konvojok veszik útjukat a különböző környékbeli kocsmák, pubok, szórakozóhelyek felé.
Amikor a tér kezd kiürülni, a helyszín szomorú képet mutat, a rengeteg kerék eltapossa az eldobott műanyagpoharakat, de néhány környezetvédelmi szórólap is szomorúan fekszik a földön, mintha csak tudnák, hogy a legnagyobb szégyen történt velük: azzá váltak, ami ellen néhány perce még lázítottak: szemétté.
Hazaérve már a felvonulás médiavisszhangja fogad, a híradók és hírportálok egymás után számolnak be az eseményről: „Újabb rekord: ötvenezer résztvevő a Critical Masson.” Arra gondolok, hogy mennyivel előrébb tartana ez az ország, ha mindenben így össze tudnánk fogni...