A Madách évkönyvében megjelent Petőfi utolsó csatája című dráma előszava. (Bevezető a Petőfi utolsó csatája című színdarabhoz; Megjelent a Madách Imre Gimnázium Évkönyvében (2003-2004)) (2004.)
A színdarab elolvasható itt.
2003. őszén a gimnázium megállapodott a Thália Stúdióval, hogy a március 15-ei megemlékezésre drámapályázatot hirdet, és a nyertes pályaművet láthatja a diákság március 12-én, az ünnepség keretén belül.
Osztályfőnököm szokásához híven elhadarta az információt, majd kiragasztotta a papírt az ajtóra, a többi hirdetmény közé. Ugyan az osztály hamar túltette magát ezen a pályázaton (is), de nekem szöget ütött a fejembe, elképzeltem, hogy milyen jó lehet egy ilyet megnyerni, mekkora elismeréssel járna, azonban, mivel elképzelésem sem volt, hogy mit lehet írni ilyen alkalomra, a milliószor hallott sablonos dolgokon kívül, így beletörődtem, hogy ez is csak egy elérhetetlen álom marad számomra.
Ennek ellenére a dolog nem hagyott nyugodni, így elkezdtem információt gyűjteni régebbi ünnepekről, hátha mégis jön egy használható ötlet. De nem jött. Erőltetni nem akartam, ha nem jön, hát nem jön...
Egyik este azonban hirtelen beugrott egy kép, amint egy március 15-ei műsorba előadás közben hirtelen belép a rendező, és haragosan leinti a színészeket, hogy ezt nem így kell csinálni. Ez ugyan még nagyon messze volt a későbbi darab alapötletétől, azonban megadta a kezdőlökést. Tovább gondolkoztam rajta, azt tudtam, hogy nem nagyon akarok korhű lenni, valahogy a mai világ jóval közelebb áll hozzám, ráadásul érdekesebb, ha nem a nézőt viszem vissza 1848-ba, hanem magát Petőfit hozom be a modern világba. Így az egyik szereplő természetesen Petőfi lett, a mérges rendező viszont egy kereskedelmi televízió igazgatójává vált. Innentől kezdve egyre gyorsabban ment a dolog. A szituáció adott volt, Petőfi betoppan hozzá, és kulturális műsort szeretne rendelni, persze az igazgatót az ilyesmi mit sem érdekli... Végre elégedett lehettem, nem sablonos, mégis jó dolgokat lehet belőle kihozni...
Ezután gőzerővel fogtam neki az írásnak, hiszen mindenkinek tetszett az ötlet. A darab eleje pillanatok alatt megvolt, azonban a közepén elakadtam. Egyszerűen kimerült az alapötlet, a pályázatban kikötött hosszúság pedig közel sem volt meg...
Szerencsére, ezen a problémán viszonylag gyorsan túl tudtam tenni magamat, mivel – talán a tudatalattimból – személyesen maga Madách súgott...
Az ötlet az volt, hogy Petőfi nem hiszi el az igazgatónak a mai világ állapotát, ezért a vezér bemutatja neki a különböző társadalmi rétegeket, amint éppen a forradalomra "emlékeznek".
Így a darab már teljes volt, és megfeszített munkában a határidő utolsó napjára el is készült. ("Jó" szokásomhoz híven ezt sem siettem el...) Leadtam, és vártam a hatást...
Egyik pillanatban úgy gondoltam, hogy nekem kell megnyernem a versenyt, a másikban pedig szinte szégyelltem magamat, hogy hogyan merészeltem egy ilyen fércművet leadni... Egy-két napig nem történt semmi, aztán hirtelen elkezdtek felém áradni a pozitív visszajelzések, több helyről is visszahallottam, hogy neki is hogy tetszett, meg neki is, nem beszélve róla...
Kezdtem bizakodni, azonban ekkor közbejött egy újabb probléma, amint azt sejtettem, a darab nem felelt meg teljesen az "iskolai előadhatóság" szabályainak. Mi tagadás, néhány helyen kissé erősre sikerült... Megkezdődött a harc az ellenzők és a támogatók között. Szerencsére a legtöbb szaktekintély mellém állt, így hosszas herce-hurca után, ugyan kissé megvágva, de a Thália megkapta az engedélyt a darab előadására.
Sokan attól féltek, hogy nem lesz elég méltó az ünnephez, én azonban rendületlenül bíztam abban, hogy sokkal több szolgálatot tesz az ünnep méltóságának megőrzésére, mint egy hagyományos ünnepély. Szerencsére, bizakodásommal nem voltam egyedül, és talán nem vagyok szerénytelen, ha azt mondom, hogy később nekünk lett igazunk.
Megkezdődtek a próbák, ahol én is gyakran feltűntem, itt-ott bele is szóltam, azonban a rendező (Pál Andrea tanárnő) tökéletesen ráérzett a mondanivalóra, így nem sok dolgom volt, hogy az elképzeléseim szerint alakuljon a darab.
Eljött a nagy nap, március 12-én reggel a Madách Színház művészbejáróján mentünk be, ami már önmagában nagy élmény volt, és néhány jelenetet (először színházi körülmények között) újra elpróbáltunk. Az igazgatóság tökéletesen bebiztosította magát egy esetlegesen rosszul elsülő előadás ellen, így kikötötték, hogy mondjak az elején némi magyarázatot. Ez meg is történt, azonban továbbra is reméltem, hogy az írás és a Thália e nélkül is megállja a helyét. És megállta! Igazunk lett, és ez határtalan jóérzéssel töltött el mindenkit, főleg engem. Hatalmas siker, vastaps, az iskolába visszaérve áradó gratulációk mindenki felől. Leírhatatlan élmény volt úgy végigmenni a folyosón, hogy minden második ember gratulált. Rendkívül nagy visszhangot váltott ki, azonban legkeményebb kritikusaim is elismerően nyilatkoztak az előadásról, csak elvétve akadt egy-egy kisebb negatív kritika.
Ezúton is szeretném megköszönni mindazoknak a segítségét, akik hozzájárultak a darab sikeréhez, hiszen a Thália Stúdió nélkül az előadás nem jöhetett volna létre...